A barátság és a szerelem sokszor veszélyesen közel áll egymáshoz. Fõleg kamaszkorban, amikor még mindenki tele van bizonytalansággal, és a hormonok sem éppen a józan gondolkodást segítik.
Pawel Pawlikowski filmje, a Szerelmem nyara is egy kamaszbarátságból elmélyülő, és sok bonyodalmat okozó vonzalom története, amelynek hősei vonzó fiatal lányok. (És lám, most az egyszer a kettős mérce a nők malmára hajtja a vizet, mert ha ugyanezt férfiak teszik, akkor az kész botrány, és hónapokig hangos tőle a média, lásd Ang Lee filmjét a Túl a barátságont – bezzeg ha fiatal lányok gabalyodnak össze, azt a kritikusok nem győzik magasztalni, a közönség meg csak úgy özönlik a mozikba.)
Pawlikowski filmjében két tizenhat éves lány között szövődik különös barátság. Bár látszatra semmi közös nincs bennük, mégis magányuk és meg nem értettségük összehozza őket. Az árva Mona (Nathalie Press) bátyjával él egy kocsma fölött, szülei meghaltak, Phil (Paddy Considine) pedig nemrég szabadult a börtönből, ahol megtalálta Istent, és most legfőbb ténykedése, hogy megtérítse a falu apraja-nagyját. Küldetését annyira komolyan veszi, hogy hatalmas keresztet ácsol, amit a domb tetején állít fel tömegeket megmozgató zarándoklat közepette, a kocsmát pedig templomi gyülekezőhellyé alakítja. Nem csoda hát, hogy Mona szinte menekül otthonról, motor nélküli kis robogóján járja a vidéket, amikor találkozik az éppen arra lovagló Tamsinnal (Emily Blunt), aki a házába invitálja. A köztük lévő társadalmi különbség azonnal nyilvánvaló, mégis a kíváncsiság és az unalom, később a környezetük elleni lázadás egye közelebb hozza őket egymáshoz.
Monát szinte hipnotizálja Tamsin dekadenciája, cinizmusa, műveltsége és kifinomultsága, amelyhez fényűző gazdagság is párosul. Tamsint pedig elbűvöli Mona egyszerű természetessége, hirtelen természete és szókimondása. Közös nyaruk tele van kalandokkal, egymás és egymás világának a felfedezésével. Hogy mennyi időt is ölel fel kettejük barátsága az nincs kimondva, az egész kicsit szétfolyik és elmosódik, mint egy álom, amelyet Ryszard Lenczewski kameramunkája tesz igazán álomszerűvé. Ő gondoskodik a gazdag és buja színekről és azokról a csodálatos beállításokról, amikor a kamera a napfény csillogását követi akár a lányokon, akár tárgyi környezetükön, amely gondoskodik arról, hogy a Szerelmem nyara látványvilága gyökeresen eltérjen napjaink brit filmjeiétől. A két lány idilli kapcsolata azonban nem tarthat soká, mert egyik fél hozzátartozói sem nézik jó szemmel, ami azonban még rosszabb, és amit a szemfüles néző már kezdettől fogva gyaníthatott: Tamsin cinizmusa és dekadenciája mellé kiváló manipulációs készség társul, és számára Mona ugyanolyan játékszer, mint a csellója vagy a lova, csak azzal nem számol, hogy egy élő és meglehetősen eleven emberrel nem lehet következmények nélkül játszadozni. Itt is, mint a legtöbb szerelemben, az egyik fél jobban beleéli magát, és ahol az érzelmek a tetőfokon vannak, ott könnyen tragédiába fordulhatnak a dolgok.
Pawel Pawlikowski jó bizonyítéka annak, hogy a brit film továbbra is él és létezik még, ha kevés igazán jelentős alkotás is kerül ki mostanában a szigetországból, azért minden évben akad egy-két említésre méltó köztük. Az erős szocreál vonal és a jellegzetes angol humorra építő sztárparádés komédiák mellett mindig akadnak egyedi hangvételű és eltérő alkotások is. A lengyel származású Pawlikowski 2000-ben készült filmjét a Last Resortot az Év Európai Filmjének kiáltották ki, a Szerelmem nyara pedig elnyerte 2004-ben az év legjobb brit filmjének díját és a kritikusok elismerését. A film jól példázza, hogy kívülállóként is lehet igazi helyi színezetű alkotást készíteni, amely mégis üdítően más, és amely játszódhatna bárhol a világban, hiszen barátságról, szerelemről, hazugságról, féltékenységről szóló története örökérvényű és univerzális.
