Szerzői filmmel állt elő a német mozi nagyasszonya, a 74 éves Margarethe von Trotta. Munkája egyedinek egyedi, drámaként sem utolsó, de mégis inkább a kihagyott lehetőségek filmje. A témája sokkal érdekesebb, mint a végeredmény.
Németország, napjainkban. A főhős Sophie (Katja Riemann), aki anyakönyvi hivatalban dolgozik, polgári esküvőket bonyolít le, esténként pedig egy klubban énekel. Átlagos élete van, átlagos pasival, míg idős apja, Paul fel nem hívja és azonnal magához nem kéreti. Elkezdett amerikai híreket olvasni az interneten, és meglátott egy fotót egy neves New York-i operaénekesnőről, aki kiköpött hasonmása nemrég elhunyt feleségének, egyben Sophie anyjának (Barbara Sukowa). Pault nem hagyja nyugodni a dolog, lánya pedig enged a rábeszélésnek – énekesi melójából kirúgták, kandúrja dobta – és New Yorkba indul, utánajárni a kísérteties hasonlóságnak.
Félig-meddig ki is van mondva a filmben, hogy a német író-rendező a doppelgänger toposzával játszadozik, bár a mozi egyik hibája, hogy nem továbbgondolja, hanem inkább visszafejti ezt a specifikusan germán koncepciót, ellentétben például azzal, amit Denis Villeneuve és Jake Gyllenhaal csináltak hasonmásfilmjükben, a pszichothrillerként is kategorizálható Enemy / Ellenségben, ahol nem lehetett tudni, hogy a képmás vajon csak a főhős képzeletének és tudatalattijának terméke-e. Von Trotta stratégiája is földhözragadt értelmezése a hasonmásfilm-műfajnak, csak másképpen: egy szürreális, misztikus bonyodalommal felkelti a néző figyelmét és útjára indítja a nyomozónak felcsapó hősnőt, aztán pedig nekiáll fokozatosan megmagyarázni és racionalizálni az irreális és kísérteties nyitányt. Nem rossz stratégia, de kiszámítható, és láttunk már ilyet eleget. Ami csak a kisebbik baj: a nagyobbik, hogy jobb filmeket is láttunk ugyanebben a műfajban.
A fáma szerint von Trotta új filmjét saját élményei ihlették: miután anyja meghalt, megtudta, hogy van egy lánytestvére. (Azt persze nem árulnám el, mennyit változtatott meg ebből a cselekményben, mert spoiler lenne.) Nem nem csak személyes, hanem nemzeti vonása is tételezhető ennek a filmnek, még ha nem is a doppelgänger formájában: a hősnő egy alaposan megkésett szellemi érésen, ébredésen megy keresztül, mivel a fejlemények hatására egyre inkább kiábrándul az apjából – a felmenőkben való csalódás pedig a Holokauszt óta gyakori német élmény. E tekintetben ez a film kapcsolódik von Trotta előző munkájához, a Hannah Arendthez is. Műfajilag leginkább melodrámaként jellemezhető, mivel egy reagáló nőkarakter a főhőse, aki a múltban történt, azaz megváltoztathatatlan, de a jelenre nagyban kiható események után kutat.
A maga szürkén középszerű szintjén működik is a történet: a hősnő nyomozása viszi előre egészen a végső revelációig. Ami alaposan elő van készítve, működik, katarzist hoz, csak épp pusztán egy szappanopera szintjén. A hősnővel nem nehéz azonosulni, mivel vele együtt csöppenünk New Yorkba és a rejtély, amit kutat, számunkra is talány. De az azonosulás is lehetne gördülékenyebb: mi ugyanis semmit nem tudunk meg az anyjáról a történet elején, pedig legalább azt érdemes lett volna elárulni a nézőnek, hogyan halt meg a nő. Nyilván nem érdemelt szót, de akkor ezt kellett volna tisztázni. Amennyire ekkor tudjuk – pontosabban nem tudjuk – az anya akár meg is rendezhette a halálát és elmehetett operát énekelni New Yorkba. Mi tagadás, a film enélkül az elhallgatás nélkül talán még unalmasabb lenne, de ez akkor is blöff, korántsem jó okkal van elsumákolva az anya halála.
A cselekménynek további gyenge pontjai is vannak: a hősnő vonakodása olyannyira hiteles a film elején, hogy nehéz neki elhinni, hogy később jó ok nélkül zaklatni kezd egy híres operaénekesnőt. Von Trotta ráadásul romantikát is csempész a filmbe, de azt nem egyesíti a melodrámával: az operaénekesnő szívtipró menedzsere fülig beleszeret az egyébként 52 éves színésznő által játszott hősnőbe, és segít neki kifaggatni sztár ügyfelét. Ez a szerelem persze elsősorban az író-rendezőnek jött jól, mert megspórolta vele az All About Eve / Mindent Éváról teljes cselekményét, azaz azt a folyamatot, amíg a kocsmákban énekelgető hősnője végre elnyeri a neves előadóművész bizalmát. Szó se róla, dicséretet érdemel a direktor, hogy hollywoodi moziban ritkán látható középkorú színésznőknek ad szerepet, de ezen a téren is erősebb darab volt a Hannah Arendt, mert jelen filmjének nőkarakterei nem sokáig bírják pasik nélkül. Előző munkájával ellentétben von Trotta most csak egy egyszeri megnézésre épphogy alkalmas szappanoperát rendezett, aminél többet várnánk a német mozi egyik fontos veterán alkotójától.
