A Beépített tudat eredeti címéhez méltóan bűnrossz film. A legrosszabb benne az, hogy lehetne még sokkal rosszabb is, és akkor legalább működne bűnös élvezetként, de nem, sajnos még annyira sem jó, hogy ennyire rossz legyen. Így viszont csak szörnyű.
Az, hogy miért is ennyire – de csak ennyire – rossz, hálistennek már az előzetesből kiderül, így a pénzüket nálam jobban megbecsülők most aztán kimerevített mutatóujjal röhöghetnek felém bökdösve, miszerint ők megmondták. A „cselekmény”: egy gyenge színész (Ryan Reynolds) által alakított CIA-ügynököt megölnek, de a teljes agyhalál előtt sikerül átültetni tudatát egy másik gyenge színész (Kevin Costner) által alakított gonosz, érzelmekre képtelen bűnöző agyába, egy nagyszerű, de most unatkozó színész (Tommy Lee Jones) által alakított orvos segítségével, egy szintén nagyszerű, de figurája kidolgozatlansága miatt csak veszteglő színész (Gary Oldman) által alakított CIA-főnök parancsára. Az idő szorít: az átültetett memória segítségével meg kéne találni egy hackerzsenit (Michael Pitt), aki betört az amerikai hadsereg rendszerébe, és bármilyen rakétát bármikor bárhova képes irányítani, és odaadná ugyan sok pénzért az amerikaiknak a vírust, amivel feltörte a védelmi hálót, de nyomában van egy Főgonosz (Jordi Mollá), aki még annyira sincs felskiccelve, mint a legsötétebb, legunalmasabb James Bond-gonoszok a 80-as évek elejéről. Szóval a Bűnügyi/Akció-Thriller Randomizátor-Masina kidobta ezt a pár elemet, aztán ezekből tessenek gazdálkodni, forgatókönyvíró urak.
A szomorú az, hogy Costner figurája magában rejti egy egész jó film lehetőségét, minden színész két kézzel kapna egy ilyen szereplehetőség után: egy olyan szociopatáról van szó, akinek semmilyen moralitásérzéke nincs (a forgatókönyv hevenyészett magyarázata szerint valamiféle agylebenye sérült meg kiskorában), érzelmeket sem érez, csak végigrobog mindenen, mint elefánt a porcelánbolton, de a beléje ültett tudat hatására lassan-lassan elkezd érezni. Egy utálatos seggfejből kell előbb sajnálatot, aztán empátiát érdemlő figurát faragni, ez lett volna a munkájuk, és nem is kevés. Costnert nézve viszont hirtelen érthetővé válik, hogy miért is tűnt el szinte teljesen a 2000-es évek óta ez a valaha Oscar-szobrokkal pózoló színész: képtelen saját magán kívül bármi mást alakítani, és ha nem kifejezetten rá írják a szerepet, akkor megsemmisül az illúzió, amit a vásznon megpróbál felépíteni. Mert megpróbálja, ez tény, megkínlódik a pénzéért rendesen, próbál könyörtelenül erőszakos lenni, de fel sem ér például Javier Bardem sarkáig, akinek egyetlen szemöldökrándulásától összecsokiztuk a moziszéket a Nem vénnek való vidék alatt.
A szokásosan tátongó narratív lukak is megvannak a filmben, de még náluk is inspirálatlanabb a rendezés: a néhány robbanó autóra akkor már rá kellett volna festeni, hogy „money shot” – a lehető legrosszabb dramaturgiai pillanatokban vetik be őket; a gonosz megmagyarázatlanul erős, a CIA-főnök megmagyarázatlanul buta, az oroszok is feltűnnek, de mindössze egyetlenegy(!) snitt erejéig; de még az alvó kislány rutinból megoldható jelenetét sem sikerült hitelesen vászonra vinni: soha nem fogom elhinni, hogy bármelyik, működő látóideggel rendelkező gyermek képes elaludni arccal a tőle 2 centire lévő, bekapcsolt és virító éjjelilámpa felé fordulva.
És hogy miért nem annyira rossz a film, hogy jó legyen? Mert sutaságai ellenére még pimaszul komolyan is veszi magát, lehetőségeihez mérten megpróbál működni (és pár akciójelenetben működik is), így aztán csak egy újabb felejthető, izzadtságszagú, legkevésbé sem szórakoztató munka marad. Mintha csak azért létezne, hogy a nagy számok törvényét igazolja. Miszerint a hollywoodi filmek többsége ígyis-úgyis szar, s ez egyszerű statisztika, semmi más.
