Nem szabad összekeverni az Impossible Missions Force nevű alakulatot a hasonlóan rövidített Nemzetközi Valutaalappal, már csak azért sem, mert előbbit csak úgy megszüntetheti a CIA igazgatója.

Ha már valuta: van egy pár félelmetes dolog az új, ötödik Mission: Impossible-filmben, de a legfélelmetesebb közülük a főcím előtt, a céglogók közt található. A film egyik finanszírozója az újonnan alakult Alibaba Pictures Group, amely még cégérével sem titkolja, hogy az alibaba.com-ot és az aliexpress.com-ot futtató kínai e-commerce-mammutvállalat szülötte. Íme, így kerül ki – legalábbis részben – Hollywood vasmarkából az egyik legmenőbb franchise, s így jön létre az új, teljesen globalizált nemzetközi filmipar, mindeddig nehezen elképzelhető konfigurációban. Nem mintha nem lett volt külföldi tőke eddig is amerikai filmekben (gondoljunk csak a jobb napokat látott Columbia stúdiót felvásároló Sonyra), de a kínai pénznek talán a szaga is más: a hidegháborús hangulattal előszeretettel kokettáló filmsorozat (még a legutóbbi, négyes részben is robbant a Kreml) miliője ezúttal szigorúan a nyugati, angolszász világ, itt már nyoma sincs orosz vagy egyéb ázsiai kémeknek, de még közel-keletieknek sem, a fenyegetés „bentről” érkezik. Persze, korai még találgatni, hogy egy ilyen új játékos színrelépése milyen esztétikai-tematikai változásokat hozhat – ha nem is a világ, de Hollywood – filmiparába, sőt, még cenzúrát kiáltani is túlzás, de a filmről, főleg a szórakoztatóipari értelmben vett filmről rég tudjuk, hogy olyan kutya, amely a szponzor beszélő pénzével rímelve ugat.

Az új M:I film viszont elég szépen ugat, ha nem is túl egyenletesen. Nagyon erősen indul, ami később picit kárára is válik, mert nem mindig egyszerű tartani a szintet: a bécsi operaházban, a Turandot-előadás közben játszódó jelenet a film egyik csúcspontja, talán legjobban megkoreografált szekvenciája, amit nagyban elősegít a Puccini dramaturgiájához igazított filmes elbeszélés is. Külön kiemelendő, hogy nemcsak az agyonismert áriát vágják be az operából, hanem jóval többet, talán egy egész negyedórányit, és annak zenéje – a színpadképével ellentétben – sohasem csak egy buta (és az operát nemigen látogató átlagnéző számára egzotikus) háttér marad, hanem az alkotók kellő tisztelettel nyúlnak hozzá. S talán azt is jelzi, hogy Christopher McQuarrie író-rendező hova szánja besoroltatni művét: a klasszikusok közé, legalábbis a műfajon belül. Erre utalnak old-school megoldásai, ismert fordulatai, kémfilmes idézetei is, valamint a könnyed, néha egyesenen humorba átbukó műfajismereti bemutatói is – de a hagyományos filmnyersanyag használata is egyfajta műgondról árulkodik. És ez menti meg a filmet az unalomtól: az, hogy a komolyan felépített látvány mellett sohasem veszi magát teljesen komolyan, sőt, egy-egy pillanatra még az egész kémfilmes zsánerre is képes reflektálni („úgyis lesz valahol valamikor egy rosszfiú, és úgyis kerül majd valaki, aki szembeszálljon vele”).

Mert ezenkívül bizony a film csak egy orbitális kliséhalmaz lenne, a régi ismerősként üdvözölt húzd-ereszd, macska-egér játékkal, a pattanásig (vagy unalomig) feszített „ki kivel tart”-rejtvénnyel, de a saját szervezete által üldözött, a mundért mégis megmentő titkosszolga alaphelyzete sem túl eredeti – Tom Cruise bevált panelekre építkező játékáról (még ha elismerést is érdemel fizikai kondíciója és bevállalóssága miatt), meg a néha erőltetetten comic relieffé degradált Simon Peggről nem is beszélve. A történet rögtön az utolsó epizód után játszódik, és Ethan Hunt, valamint csapata két oldalról kapja a fenyegetést: előbb a morcos CIA-főnök (Alec Baldwin) akarja megszünteti kicsiny alakulatukat, aztán meg a nemzetközi, szökött kémekből álló terror-formáció, a titokzatos Syndicate akarja elkapni, illetve felhasználni saját, gonosz céljaira. Természetesen közbelép egy titokzatos és gyönyörű, beszédes nevű nő, Ilsa Faust (Rebecca Ferguson), s a dolgok összegabalyodnak, hogy aztán kielégítő és kacifántos modorban gabalyodhassanak ki, ahogy azt egy M:I-filmtől elvárja az ember. Ilyenkor mindig a főgonosz az, akivel játszhatnak az alkotók, némi eredetit belécsempészve, ez most nem sikerült maradéktalanul: a Szindikátus főnöke, Solomon Lane meglehetősen sótlan és alulmotivált figura, ha az őt megformáló színész (Sean Harris) meg is próbál némi (hang)színt bevinni a karakterbe.

Érdekes viszont a film címének (Rogue, azaz Gazember/Csaló Nemzet) tükrében a Szindikátus koncepciója: már annyira hozzászoktunk, hogy a kémfilmekben (mint a háborúkban) különböző országok, nemzetek csapnak össze, hogy az új, multinacionális és globális (emlékszünk még eme szöveg elejére, a finanszírozók jellegét taglaló fejezetre?) terrorszervezet nem képzelhető el, csak új nemzetként, aki ellen hadrendbe kell állni. Csak így tudja teljes dramaturgiai értékkel „leváltani” a Szovjetuniót/Oroszországot, vagy a random közel-keleti országokat: kvázi-államként.

Sok újdonságot nem tartogató, de alaposan kigondolt, parádésan megrendezett mozi tehát az új Mission: Impossible, s mindenképp örvendetes látni, hogy működik egyfajta minőséget garantáló retró-trend Hollywoodban, ahol szeretnek minél több mindent zöld képernyő és CGI nélkül, eredeti helyszíneken, sőt esetleg kaszkadőr nélkül felvenni. Már csak ezért is érdemes megtisztelni őket azzal, hogy mi is számítógép nélkül, mozivásznon élvezzük azt.