A téren és időn átívelő mutáns csapategyesítő az egyik legszórakoztatóbb nyári móka, egyben az eddigi legjobb X-Men-film, így kijelenthető, hogy a franchise él és virul!
Bár a Superman- és Batman-filmekkel Hollywood már korábban vászonra rakta a képregényhősöket, egyik széria sem tudott igazán trendteremtő lenni, és a kilencvenes évekre mindkettő kínos gagyiba fulladt. Ezt követően sokáig csak kis költségvetésű TV-filmekkel mertek próbálkozni a témában, aztán jött 1998-ban Blade, a vámpírölő vámpír. Ugyanakkor a mai szuperhősdömpinget koránt sem ez a film indította el, hanem a két évvel későbbi X-Men. Bár az X-Men erős kezdés volt, rengeteg gyermekbetegséggel küzdött még (pl. kínosan megmosolyogtató egysorosok), de kifejezetten fontos és összességében teljesen korrekt film volt. Megmutatta, hogy a hősök tudnak nagyon menők lenni vásznon, és lehet rájuk sikeres szériákat alapozni. A folytatás már egy fokkal erősebb volt, aztán pedig a harmadik epizódban a mutánsok csapata szembenézett az addigi legnagyobb ellenséggel, Brett Ratner rendezővel, hogy aztán csúnya véget érjenek, sokáig jegeltetve a folytatások lehetőségét. Próbálkozott a stúdió gyenge spin-offokkal, de a reboot elkerülhetetlen volt.
Szerencsére úgy indították újra a sorozatot, hogy csak simán visszamentek az időben, a fiatal Xavierrel és Magnetóval lehelve frissességet az egyébként elfáradt szériába. Aztán mivel Vaughn nem kért a folytatásból, visszatért három lebőgés után Bryan Singer ahhoz a szériához, ami Bryan Singert csinált belőle „a csávó aki a Közönséges bűnözőket rendezte”-ből, hogy egy halom geek álmát beteljesítve, összekapcsolja a két idővonalat. A kiinduló alap a kultikus Az eljövendő múlt napjai történet volt, a történet szerint pedig a jövőben legyőzhetetlen óriásrobotokkal (Sentinelekkel) irtják a mutánsokat, az utolsó néhány megmaradt pedig visszaküldi Rozsomák (nem, nem Farkas, meg ne halljam többé!) tudatát az időben fiatalabbkori testébe, hogy megakadályozza az eseményt, ami kiváltotta a mutánsellenes törvényt és a Sentinelek alkalmazkodási képességének feltalálását. Ehhez pedig egyesítenie kell a fiatal, Fassbender-arcú Magnetót és a fiatal Xaviert, hogy együttes erővel megakadályozzák Mystique-et egy merényletben.
Számomra az X-Men a vásznon kétszer született meg. Először Singer által, másodszor pedig Matthew Vaughn által, és én Az elsőket jobbnak is tartom, mint a széria azt megelőző részeit. Vaughn újrafazonírozott univerzumában jobban működött a csapatdinamika, sikerült valahogy a legérdekesebb karakterekkel újraindítani a szériát, kellően árnyalni a két pólust, és úgy alapjáraton „gördülékenyebbé” és izgalmasabbá tenni az egészet. Egyúttal tökéletes alapokat letenni ahhoz, hogy Singer megrendezze az eddigi legjobb X-Men-filmet. Merthogy Az eljövendő múlt napjai felülmúlja a sorozat összes részét. A történet cselekményközpontú, a karakterek jól vannak mozgatva, mindenkiből megfelelő mennyiségűt kapunk (jó, Quicksilverből jó lett volna többet, sőt, spin-offot neki), végre nem Rozsomák karakterére húzzák fel az egész történetet. Meg úgy összességében nagyon megtermékenyítően hatott Vaughn univerzum- és hangvételfrissítése.
Viszont hibáktól ez sem mentes. Az előző epizód végre kellően komplex karakterként mutatta be Magnetót, Fassbender pedig zseniálisan adja át játékával a küldetéstudatos szociopatában levő kettőséget. Itt a vége felé egy (inkább fel nem építettsége és randomsága miatt meglepő) fordulat következtében, teljesen összekuszálva a karakter motivációit, egysíkú tucatgonosszá redukálja, így csorbítva az eddig prímán felépített és grandiózusnak ható filmet. Apropó egysíkú tucatgonosz, Trusk (Peter Dinklage) figurája fájóan kevés és jellegtelen, szóval a Trónok harca-rajongókat el kell keserítenem. Továbbá bár a karakterek belső vívódásait továbbra is jól képzi le a vászonra Singer, továbbra is túlzásokba esik, amikor a karaktereit beszéltetve akar drámát kihozni, ugyanis egy-két dialógusát simán rá lehetne nyomni valami giccses, naplementés képre az internetes népművészet jegyében.
Ugyanakkor Az eljövendő múlt napjai azon kevés – és újabban egyre kevesebb – nyári blockbuster egyike, ami valóban megéri a pénzét, mert apróbb hibáit leszámítva látszik rajta a műgond és a kemény kreatív munka. Bár alapvetően sosem értettem azt a túlzó hype-ot, ami Singer körül volt, de kifejezetten örülök, ha egy ilyen – számomra fontos – széria egy, még ha nem is kiemelkedő, de alapvetően ügyes és megbízható figura kreatív kontrollját élvezi. Szörnyű volt látni, hogy Ratner mit művelt a zseniális, és rengeteg potenciált tartalmazó Sötét Főnix Saga mozgóképes adaptációjával a harmadik részben. Itt viszont jó volt látni nagyvásznon – rengeteg változtatással együtt is – a képregénysorozat egy másik kultikus történetét, jól elmesélve. Ha pedig a három eddigi X-Men-filmjét nézzük Singernek, mindenképp látni a folyamatos fejlődési ívet, így nyugodt vagyok a 2016-an érkező Apokalipszis korát illetően is – stáblista végét tessék megvárni! – , mert összességében jó kezekben van ez a filmszéria.
