Amúgy sem jó öregedő színésznek lenni egy olyan gyorsan változó közegben, mint amilyen Hollywood, a Ryan Gosling-érában pedig különösen nehéz lehet visszakapaszkodni az első ligába – még akkor is, ha épp Al Pacinónak hívnak. Ráadásul mintha egyre kevesebb film próbálkozna a családi vígjátékok és romkomok dzsungelébe tévedt legendák rehabilitálásával. Fisher Stevens második nagyjátékfilmje valami hasonlóra tesz kísérletet, de a Született gengszterek sajnos pont olyan semmitmondó, mint amilyen a magyar címe.
A karakterszínésznek tűrhető Stevens rendezőként meglehetősen súlytalan, és az a tény, hogy számos rövidfilm mellett eddig mindössze egy, és nem is különösebben jó romantikus komédiát (Egy csók és más minden) jegyez, nagyon megérződik a Született gengsztereken. A főbűnös azonban mégsem Stevens, hanem inkább a forgatókönyvet elkövető Noah Haidle, akinek valószínűleg csak távoli ismerőse a következetes dramaturgia és a hihető cselekmény. Haidle hőseire nem is igazán jellemző a cselekvés, inkább csak ide-oda csapódnak az író által bedobott, nem kifejezetten eredeti helyzetek között. Bátran kijelenthetjük, hogy alig van két olyan jelenet, amelyek valamilyen módon egymásból következnének. A pikareszkszerű felépítést még csak-csak lenyelnénk – bár semmi sem illik a választott műfajhoz kevésbé – de a forgatókönyvben sok minden más is veri a lécet.
A narratíva ugyanis nemhogy feszes, következetes és realista – ami egy tökös gengszetermozi alapja – hanem helyenként egy rajzfilm vagy népmese kiszámíthatatlanságával és irracionalitásával akar működni. Mindehhez néhol egészen ostoba párbeszédeket is kapunk körítésül, úgyhogy a rendezőnek és a stáb többi tagjának bitang nehéz helyzetből kell menteni a menthetőt. Stevens viszont nem elég rutinos direktor ahhoz, hogy Al Pacinót és Christopher Walkent csak úgy bedobja a film sűrűjébe. Bár azért tegyük hozzá, hogy majdnem sikerül neki.
Kezdjük talán a kliséktől nem mentes történettel: a film főhőse, Val (Pacino) 28 év után szabadul a börtönből, odakint pedig régi barátja és bajtársa, Doc (Walken) várja. A körülbelül 65–70 éves Val persze egyből bulizni akar, pedig Doc szívesen bevezetné a nyugdíjas bűnözők nem kifejezetten elit világába. A két öreg barát innentől kezdve ide-oda rángatja egymást a már említetten következetlen jelenetek között, és közben az is kiderül, hogy Doc nem puszta jóindulatból várta barátját a börtönkapuknál. A frissen szabadult Val ugyanis a börtönévek alatt is célpontja maradt egykori munkaadójának, akármennyire tartotta is a száját a sitten. A piszkos munkát pedig nem másnak, mint Docnak kell elvégeznie, méghozzá másnap reggelig. A film története tehát Val életének utolsó 8–10 órájára koncentrál, amelynek során főhősünk kirabol egy gyógyszertárat, túladagolja a viagrát, elköt egy Mustangot, elfogyaszt legalább 3–4 kiló sztéket ugyanabban a kis étteremben, elintéz pár rosszfiút, majd elmegy gyónni.
Arra a kérdésre pedig, hogy Valt miért épp most kell eltenni láb alól – hiszen a sitten töltött 28 év alatt nyilván számtalan alkalom kínálkozott a bosszú beteljesítésére – válaszként csak egy nagyon gyenge, ám annál kúlabbnak szánt indoklást kapunk. A keserédes viszontlátáson túllendülve, a két öreg gengszter megszökteti harmadik társát is egy idősotthonból, hogy aztán kis időre egy nagyon rosszul sikerült Tarantino-filmben érezhessük magunkat. Bármennyire hihetetlen is az alaphelyzet, nem igazán a nyugdíjas buddy-movie műfajjal volna a baj, hiszen az Űrcowboyokat is el tudjuk viselni, ha éppen ismétli valamelyik kereskedelmi csatorna. Az viszont sokkal kevésbé tolerálható, hogy a film balladisztikus gengszter-hattyúdaltól pillanatok alatt jut el az altesti viccek pokláig, lelkiismeretfurdalás nélkül megsemmisítve azt az atmoszférát, amit a két színész valóban élvezetes játéka felépít.
Az öregségére egyre súlyosabban ripacskodó Al Pacinót ugyanis még így is jó nézni, nem is beszélve Christopher Walkenről, aki kevés híján tökéletes alakítást nyújt a nyugdíjas festővé vedlett exbűnöző bőrében. Walken – akinél A-listás színész létére talán senki nem játszott több rossz filmben – személyesen cipeli a hátán a filmet, és remekül ellensúlyozza Pacino helyenként túlságosan is intenzív teljesítményét. Mellettük pedig a film harmadára beugró Alan Arkin is becsülettel odateszi, amije van. Az igazán jó fő karakterek mellé azonban kellett volna egy-két szintén ütős, de legalábbis hihető mellékszereplő. Sajnos azonban sem a Hirsch (Alan Arkin) lányaként feltűnő Julianna Margulies, sem pedig a gyanúsan sokszor visszatérő pincérlány (Addison Timlin) nem igazán jó partner ehhez. A Mark Margolis által játszott Claphand nevű maffiafőnök pedig annyira rajzfilmszerű, hogy egy másodpercig sem lehet komolyan venni.
Kevés dolog kellene ahhoz, hogy a Született gengszterek ne legyen rossz film, de ahhoz nagyon sok, hogy olyan jó legyen, mint amilyennek szánták. Mi sem jelzi ezt jobban, mint hogy az alapvetően menőnek szánt alkotásból a plakát, és a betétdalnak használt zseniális Baby Huey-szám a legmenőbb. Stevens filmje lecsökkentett nézői elvárások mellett ugyan élvezhető, de azért egy Al Pacino- vagy Christopher Walken-maratonra nem valószínű, hogy beválogatjuk majd.
