Állíthatták már trófeás polcukra a legjobb filmnek járó Oscar-díjat beteg főszereplőről készült drámák producerei megérdemelten is (Száll a kakukk fészkére), és kevésbé megérdemelten (Becéző szavak) is. Az idén nyolc kategóriában jelölt Napos oldal producerei talán nem fognak ennyire örülni, de a (mellék)szereplők egészen biztosan. Szobrocska ide vagy oda: a néző elégedett mosollyal és maradandó filmélménnyel távozhat a moziból.
Pat Solitano (Bradley Cooper) éppen hazaköltözik a szülői házba. Anyja, Dolores (Jacki Weaver) járta ki az engedélyt, apja, az idősebbik Pat (Robert de Niro) tudta nélkül, és az orvosok rosszallását félretéve. A fiatal tanár ugyanis hónapokat töltött egy elmegyógyintézetben, amiért megagyalta felesége szeretőjét. Bipoláris zavart (mániás depressziót) állapítottak meg nála, amiért gyógyszeres kezelésre szorulna – csakhogy nem hajlandó szedni a pirulákat, mert azok „elködösítik az elméjét”. Minden vágya az, hogy helyrehozza imádott – azóta elköltözött, közös otthonukat felszámolt – feleségéhez, Nikkihez fűződő kapcsolatát. Őrült iramban pörgeti napjait – jelszava: „Excelsior!” (feljebb! / magasabbra!, esetleg: kiválóbbá!) –, és nem számít arra, hogy sorsa második esélyt tartogat számára.
Bradley Cooper (Csúcshatás, Másnaposok) eddigi legösszetettebb szerepét kapta meg David O. Russell filmjében, és eleget is tesz a kihívásnak: arcjátéka, testének összes gesztusa, hangjának minden rezdülése meglepő hitelességgel képes visszaadni azt a mérhetetlen energiát és lelkesedést, amivel Pat az álmát űzi tűzön-vízen át, minden energiájával küzd egy olyan kapcsolatért, ami valószínűleg több mint nyolc hónapja ért véget, s amelyikből a másik fél gyakorlatilag hiányzik: elérhetetlen, láthatatlan, sem felkeresnie, sem felhívnia nem szabad.
A történet gerincét az a szerelmi szál adja, amely Pat és Tiffany között bontakozik ki. Tiffany (az alig 23 éves Jennifer Lawrence, akit Az éhezők viadalának főszerepéből ismerhetünk) nem túl régen özvegyült meg, és az átéltek hatására szinte ugyanolyan eszelős, mint Pat – nem véletlen, hogy a közös gyógyszerek beszédtémája révén kerülnek azonos hullámhosszra. A tragédia óta egyéjszakás kalandokba menekült érzelmei elől, ami miatt a környezete kurvának tartja – ő ezt tudja, elfogadja, jogosnak is érzi, és – tesz rá. Másként, de Pat is kihasználja – Tiffany ezt is tudja, elfogadja, és egy kis füllentéssel megpróbálja a lehető legtöbbet kihozni ismeretségükből, bár egyre erősebben bántja, hogy a férfi hónapokkal a megismerkedésük után is a volt felesége után áhítozik, Tiffany barátságát pedig főként azért értékeli, mert a nő az egyetlen a környezetében, aki közvetett kapcsolatban áll Nikkivel.
Lassacskán kiderül, hogy nem is a „cégéres” elmebeteg a legbetegebb figura: mindenki dilis egy kicsit a környezetében, még a látszólag tökéletes családi életet élő havere is, vagy a szimpatikus exügyvéd, aki mindegyre megszökik az intézetből, de még a pszichológusnak is megvan a maga bogara. Mindenki a másikat tartja zakkantnak, és érezzük, el fog jönni az a pillanat, amikor a diliházat járt Pat fog a legracionálisabban gondolkozni a szépen összesereglett összes szereplő közül.
Van itt egy másik, igen erős, talán a szerelminél is fontosabb szál a történetben: az ifjabb és az idősebbik Pat kapcsolata. Pat apjának tragikomikus figurája egyrészt nagyon jól meg van írva, másrészt Robert de Niro alakítása fenomenális. Az alma nem esett messze a fájától: az öreg Patnek is hiányzik egy kereke. Kényszerbetegségénél és megszállott focirajongásánál csak a fiai iránti szeretete hatalmasabb – és ez a három a lehető legszorosabban, legmegrázóbban és legviccesebben függ össze stadionoktól távoli saját világában. A meccset csak szabályosan összehajtogatott zöld zsebkendőjével nézheti, a kisebbik Patet pedig a kabalájának tartja: nélküle nem nyerhet az Eagles.
Több drámát is lehetett volna zsúfolni ebbe a filmbe, ha rendező-forgatókönyvírója nagyobb hangsúlyt fektetett volna a főszereplő betegségére. A bipoláris zavar érzelmi hullámzásait látjuk ugyan, de nem mutatja meg az „ellenkező pólust”, a depressziót. Pat betegsége a film első felében legalább két gyönyörű és felkavaró jelenetet eredményez, de a film célja nem klinikai látlelettel szolgálni. A remekül működő humor feloldja a drámát: elfogadásra tanít anélkül, hogy didaktikus lenne, megnevettet anélkül, hogy felületessé válna. Sőt: legyűri az „őrülteket nem jó nézni” előítéletét, és könnyedén vesz minden etikai akadályt, ami az elmebetegség bemutatása elé hagyományosan gördülni szokott.
A főszereplő feltételezhető lelkiállapotát elkerülhetetlenül a nézőre ragasztja az operatőri és a vágói munka. A film elején a japán Masanobu Takayanagi több jelenetben is használ imbolygó, vagy ellenkezőleg, zaklatottan kapkodott kézikamerát, ehhez társul a pattogó, gyors vágás is, Jay Cassidy és Crispin Struthers munkája. A nyomasztó kameramozgás és vágás Pat céljainak átrajzolódásával, a belső harmónia – gyógyszereknek és új érzelmeknek egyaránt köszönhető – helyreálltával párhuzamosan a végkifejlethez közeledve egyre kiegyensúlyozottabbá válik.
Nem túl bonyolult, de szép filmes adaptáció született tehát Matthew Quick regényéből. Ha esetleg nem nyeri el a film a tavalyi legjobbnak járó Oscart, méltán bízhatunk abban, hogy az akadémia több szobrocskával jutalmazza majd alkotóinak a munkáját.
