Jól indult az idei TIFF: egy filmesekről szóló filmmel – mégpedig egy filmfőiskolásokról szóló, de nem filmfőiskolás szintű történettel. Aki a következő vetítésen (hétfőn, fél négytől a Repcsiben) a sötétben ki akarja szúrni a filmszakos diákokat, az kövesse az insider-poénokat megháláló harsány röhögést.
Aki szereti Lars von Triert (és miért ne szeretné, hisz pár éve még ő volt az ügyeletes európai művészfilm-sztárrendező, akit folyton citálni lehetett és szoktak is), az bizonyára emlékszik, hogy Erik Nietzsche az ő álneve. Ez a film pedig Erik Nietzsche felcseperédéséről szól, amolyan fellinista visszatekintés az ártatlanság korára: a Dán Nemzeti Filmfőiskolára. Egy kvázi-életrajzi film, de nem kell komolyan venni: (valószínűleg) tele van amolyan saját kútfőből pótolt trieri huncutságokkal, túlzásokkal és amúgy is majd’ 30 évvel ezelőtt játszódik.
A kis ártatlan Eriket véletlenül veszik fel a főiskolára, de a szerencsés véletlenek ezzel véget érnek: hamar belekóstol az ottani szigorúságba, durvaságba és a folytonos esztétikai-ideológiai nyomásba. Ő legszívesebben falevelekkel, De Sade márkival és nácik rehabilitálásával foglalkozna, de az ottani tanárok egyiket sem nézik jó szemmel. Sőt, egyáltalán a fiatal Eriket, mint jelenséget, nem nézik jó szemmel. A nőkkel sincs túl sok szerencséje, s még a hasa is folyamatosan megy (amikor nem éppen gyerekkori animációit látjuk vágóképként, akkor a budira való kirohanásainak lehetünk tanúi).
Elmegy élete első szakszervezeti gyűlésére is, ahol az ottani és akkori CNC (Nemzeti Filmközpont) cirkuszáról van szó, finanszírozásról és egyebekről. Tanul forgatókönyvírást, miszerint a történetnek van eleje, közepe és vége, vagy pedig egyszerűen ciklikus (itt hallatszott a legharsányabb a röhögés a terem sapientiás fertályából), eljár „igazi” forgatásra, ahol megbűvölten simogatja meg a fahrtkocsit. Szert tesz barátokra, ellenségekre, szeretőkre, kijárja a szamárlétrát, ahogy annak lennie kell, hisz ez edzi meg igazából (figyeljük a film végi, tanárok színeváltozása-slusszpoént!). Mindezen figurák karikaturisztikusak ugyan (még egy kissé a főszereplő is), viszont éppen ezért tudják működtetni a szatírát.
Végül nagy cirkuszok és érzelmek árán mégis megcsinálja vizsgafilmjét, amely zárójelenetének forgatása egyben a film zárása és egyik legfontosabb snittje is: a filmes diák apotehózisa, amint a daru segítségével kamerástól és főszereplőstől a fenyvesek fölé emelkedik, gyönyörű ellenfényben. Ez az egyetlen, a szó szoros értelmében vett „szép” snitt a filmből – tökéletes befejezése ennek az eléggé esztétizálatlan filmnek, mely amúgy a folytatásgyanús „első rész” alcímet viseli. S így lesz az ártatlan, jóindulatú diákból gonosz, spekuláns rendező...
Filmkészítésről filmet készíteni roppant nehéz, Erik Nietzschének és alteregójának azonban – az az érzésem –, sikerült. Ami furcsa, de egyben szerencsés, az az, hogy viszont Trier „csak” a forgatókönyvet és a narrátor szenvtelen hangját jegyzi. Határozottan jót tett neki (mármint a filmnek), hogy nincs agyonstilizálva és feldogmásítva. A vicc az, hogy bármennyire is dán a történet, eléggé univerzális tud lenni ahhoz, hogy mindenki magára ismerjen, aki kicsit is foglalkozott filmkészítéssel, és rádöbbenjen: 30 év alatt csak a technológia változott valamennyit...
.jpg)
