A kanadai-amerikai Showtime Networks a Fiúk a klubból (Queer As Folk, 2000-2005) meleg-sorozat sikerén felbuzdulva 2004-ben látott neki a leszbikus témájú L (The L Word) forgatásának, melynek hat évadából eddig négyet tűzött műsorára Magyarországon a Cool TV. De vajon lesz-e folytatás? És miért éppen egy ismétlő, és nem egy közszolgálati csatorna vállalta fel az L sugárzását?
Az L készítői minden kétséget kizáróan nehéz fába vágták fejszéjüket: leszbikus sorozatot forgatnak Hollywoodban. Vagyis egyszerre próbálnak általános nézői igényeket kielégítő, nagy nézettséget produkáló sikersorozatot készíteni, miközben szembe kell nézniük egy alulreprezentált kisebbségi csoport elvárásaival. A végeredmény egyáltalán nem meglepő módon felemásra sikeredett.
Az L egy csapat Los Angelesben élő leszbikus nő barátságáról, örömeiről és problémáiról szól. A sorozat számos, a leszbikusok mindennapjait érintő problémát bemutat a coming out-tól az anyaságig. A szereplőgárdát ismert és kevésbé ismert, de a Fiúk a klubbóllal ellentétben semmiképpen sem ismeretlen színészek alkotják. A kortárs női sorozatokkal ellentétben itt nemcsak a főszereplők, de az alkotók zöme is nő. Így talán joggal lenne elvárható, hogy valószerű történeteket és hiteles nőábrázolást lássunk, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy az L producer-forgatókönyvírója, Ilene Chaiken önéletrajzi elemeket is beleszőtt a történetbe. Sajnos, a sorozat eme elvárásainkat nem igazolja.
Jenny (Mia Kirshner), a szárnyát bontogató író szerelmével, Timmel (Eric Mabius) egy leszbikus pár szomszédságába költözik, s csakhamar a vonzó Marina (Karina Lombard) karjaiban köt ki. Jenny önkeresése az első évadban főként írásain keresztül történik. Ezekbe szó szerint belepillanthatunk: azok kalligrafikusan megjelennek a képernyőn. E formai megoldás semmiképpen sem nevezhető szerencsésnek, egyrészt ugyanis szemben áll a filmnyelv alapvetően képi mivoltával, másrészt, effajta játékosságot és kísérletezést egy szerzői film megengedhet magának, a populáris sorozatok világától azonban mindenképpen idegen. Harmadrészt pedig aránytalanul sokszor használják, s így nemcsak formailag műfajidegen, de hamar unalmas is lesz és rendre megtöri a film ritmusát. A második évadban Jenny írásainak részletei szürreális jelenetekké konvertálva jelennek meg. Ez a megoldás sokkal életszerűbb, ám ezek a jelenetek sem illeszkednek szervesen a történésekhez vagy a sorozat stílusához. Tim figurája igen hamar feleslegessé válik, a férfi nem elég erős karakter ahhoz, hogy valódi alternatívát jelentsen Marinával szemben. Marina alakja amúgy meglehetősen egysíkú: a szép és csábító nő – mondhatni a vamp – prototípusa. Jenny viszont a második évadban számos változáson megy keresztül, immár kapcsolataiban éli meg mindazt, ami után eddig lelkében kutatott. Coming out-ját az unásig ismételt filmes toposz jelzi: a nő megváltozott, levágatja a haját.
Bette (Jennifer Beals) figurája a legkidolgozottabb. A sorozat kezdetén párjával, Tinával (Laurel Holloman) éppen családalapításon gondolkodnak. Az L-ben kettejük együttélésén keresztül tételeződik a hosszútávú kapcsolatok lehetősége. Bette a családfenntartó, Tina a megtermékenyítendő született feleség. Ez a fajta férfi-nő ábrázolás Chaiken részéről egyfelől kiszolgálja a populáris kultúrát és erősíti a többségi társadalom leszbikusokról alkotott képét, másfelől a sztereotip megjelenítés, az ironizáló túlzások lehetőséget teremtenek a hagyományos reprezentációk felülírására. Bette karaktere leginkább az által finomodik, hogy munkahelyén és családi körben is rendszeresen viszontlátjuk. S hogy a kép még változatosabb legyen, személyén keresztül egy másik kisebbségi csoport is reflektorfénybe kerül: az afro-amerikai. Bette-et látva mindazonáltal felmerülhet bennünk a kérdés: minek higgyünk inkább, a szemünknek vagy a valóságnak? Bette félvér karaktere első pillantásra furcsának hathat, mivel a képernyőn egy fehér nőt látunk, de ha figyelembe vesszük, hogy ez nem egy túlzó gesztus a készítők részéről, hanem a színésznő Beals valós, vallott identitása, már jóval kevésbé találom furcsának a dolgot. (Érdekes módon Carmen, az indiai származású Sarah Shahi által megformált mexikói karakter nem vet fel hasonló kérdéseket.)
Míg Tina a történet elején szürke és unalmas, a későbbiek során figurája egyre teljesebbé válik: megszűnik Bette oldalbordájának lenni és saját karriert, egyéniséget épít. Tina a sorozatban több leszbikus és biszexuális toposz hordozója. Egy flashback-jelenetből tudjuk meg, hogy Bette az első nő Tina életében. Amikor találkoztak, Tina Jenny-hez hasonlóan még egy férfivel élt párkapcsolatban, ám „áldozatául esett” a leszbikus csábításnak. A harmadik évadban Bette internetszexen kapja Tinát, aki nem titkolja férfiak iránti gyötrő szexuális vágyát. Hogy a vágyaival nem tud mit kezdeni, vagy Bette-vel való rossz kapcsolata sarkallta erre a lépésre, nem derül ki. Eme történés mindazonáltal igazolni látszik egy másik tételt, miszerint a biszexuális nők előbb vagy utóbb elhagyják leszbikus szerelmüket egy férfiért. Így érthetetlen, hogy miért aposztrofálja Tina Henry-vel (Steven Eckholdt) való kapcsolata idején is leszbikusnak magát. Jenny meglehetősen intoleráns módon így reagál Tina kijelentésére: „amikor a pasiddal kézen fogva sétálsz az utcán és élvezed a heterók privilégiumait, megszűntél leszbikusnak lenni”; ezt a kapcsolatot a negyedik évad végére egyszerűen aberrációként értékeli.
Jenny-n és Tinán kívül még van egy biszexuális karakter: Alice (Leisha Hailey). Biszexualitása azonban, miként a másik két szereplőnek is, egyre inkább tisztán leszbikusba megy át. Alice-nek a sorozatban egyaránt van férfi és nő szeretője. Vagy mégsem? Az első évadban Alice partnere Lisa (Devon Gummersall), a leszbikus identitású férfi. Alice nem tud a helyzettel mit kezdeni és csakhamar rájön, hogy férfiakra és nőkre egyaránt szüksége van, de külön testben. Avagy, kizárólag nőkre. Itt merülhet fel bennünk a kérdés: mit tesz biszexuálisnak lenni? A mindkét nemmel való szerelem képességét, vagy a szexuális együttlét élvezetét? Alice biszexuálisként aposztrofálja magát, és a szeretkezéseket is mindkét nemmel élvezi. A nő biszexuális identitásának elvesztése a harmadik évadban válik teljessé, amikor kijelenti, hogy a biszexualitás „otrombaság”. Olybá tűnik, hogy az L alkotói nem nagyon tudnak mit kezdeni a biszexualitás kérdésével: egyfajta átmeneti állapotként ábrázolják, mintegy a heteroszexualitás és homoszexualitás közti vívódásnak, amin az ember csakhamar túllép és végképp elkötelezi magát az egyik vagy másik oldal mellett.
Műfajiságának köszönhetően az L tipizálja szereplőit, így nyilván nem hiányozhat a sorból a szívtipró sem. Shane-t (Katherin Moening) Bette egyik mondata írja le leginkább: „valahányszor Shane belép egy szobába, valaki sírva távozik”. Mondhatnánk, hogy szerencsére az alkotók nem ragadnak meg Shane ábrázolásának eme felszínes szintjén és feltárják lelkének mélyebb bugyrait is, de ez a feltárás sem igazán nő túl a sztereotípiákon: a későbbiek során megtudjuk róla, hogy a kötöttségekre képtelen nőben is érző szív dobog.
Moira/Max (Daniela Sea) szerepeltetésével a készítők újabb dimenziókkal bővítik a sorozatot, a gender- és a társadalmi osztályok kérdésével. Moira, a munkásosztálybéli informatikus a harmadik évadban tűnik föl és a legkevésbé sem illik a menő csajok táborába. Moira eleinte a hiányzó butch szereplőt volt hivatott pótolni. Butch-karakternek ezidáig leginkább Shane volt tekinthető, de hosszú hajával, sminkjével nem minden tekintetben volt hiteles reprezentációja ennek a csoportnak. A butch-femme felosztás leginkább az 1970-es évek második feminista hullámára volt jellemző, igazi jelentősége pedig a munkásosztályban volt, azért, hogy a butch nők férfimunkát vállalhassanak. A sorozat a problémát a transzszexualitás kérdésével írja felül: Moirából Maxet csinál, aki így megszűnik butch-nak lenni. Az L nem dolgozza ki a nemváltás átmeneti állapotát. Max az illegálisan beszerzett tesztoszteron hatására csakhamar agresszív férfivá változik. Úgy tűnik, hogy az alkotók megértik, ha egy ember nemet akar cserélni, a problémát azonban egy adott nemen belül képtelenek megragadni. Kérdés persze, hogy mennyiben feladata ez egy népszerű sorozatnak. Hajlok arra, hogy azt mondjam: semennyire. Chaiken megintcsak egyensúlyozni látszik a hollywoodi struktúra és a valós megmutatás, valódi reprezentáció között – nem túl sok sikerrel.
A negyedik évadban feltűnő Tasha (Rose Rollins) egy újabb, de ezúttal már sokkal sikeresebb kísérlet a butch-ok reprezentációjára. Ám, hogy a történet ezúttal se legyen túlságosan egyszerű, Tasha személyében egy afro-amerikai butch-ot ismerhetünk meg. A fekete férfiakat már Griffith óta a túlfűtött szexualitással azonosítják a filmekben, Tasha márpedig egyszerre hordozója a leszbikus, a fekete és a butch identitásnak is. Két utóbbi jellemzője pedig a fekete férfiakéhoz teszi hasonlóvá megítélését. Tagadhatatlan, hogy Amerika még ma is igyekszik kerülni a faji keveredést a vásznon (tévéképernyőn). Az L mindenképpen bátor lépést tesz ez ügyben azzal, hogy összehozza Tashát és Alice-t.
Kit (Pam Grier), Bette testvére, az alkoholizmusával küzdő egykori popsztár az első évad kezdetén még kevésbé kidolgozott figurája a szezon második felétől kezdődően egyre hangsúlyosabban van jelen. Ahogy a két testvér kapcsolata egyre szorosabbá válik, úgy tudunk meg egyre többet Kitről is. Az L-ben ő az afro-amerikai heteroszexuális nő és övé a sorozat legnagyszerűbb jelenete Ivannel (Kelly Lynch), a drag kinggel: Kitnek tartott előadása egyszerre izgalmas és megkapó. S ha már a heteroszexuális karakterek kerültek szóba, vegyük számba a férfiakat is, habár az L meglehetősen mostohán bánik velük. Az egyetlen valamirevaló férfi karakter Angus (Dallas Roberts), Kit barátja és nem utolsósorban a Bette és Tina kislányának pesztrája és férfimintája.
Az L nem mutatja be a leszbikus társadalom teljes spektrumát, de valószínűleg nem is ez a feladata. A legtöbb, amit tehet, hogy a leszbikusság kérdésére irányítja a figyelmet és szórakoztat, és ezen elvárásoknak hellyel-közzel meg is felel. A szereplők szépek és elegánsak, életüket egy vonással a valóság felett élik. Mindazonáltal Chaiken camp-stílusú ironikus átirataival – Dana (Erin Daniels) macskájának temetése, a leszbikus kapcsolatok tragikus mivolta, a férfiak vágya, hogy két nővel szeretkezzenek egyszerre – igyekszik átszabni a rögzült sztereotípiákat, jóllehet a nőt ehelyütt is leginkább nemisége határozza meg, testként jelenik meg és értelmeződik. A sorozat nem szűkölködik szerelmi jelenetekben, sőt, időnként az az érzésünk támadhat, hogy ezen jelenetek nem ritkán öncélúak és nem tesznek hozzá a történethez. Annyi mindenesetre biztos, hogy növelik a nézőszámot, miként a vendégsztárok szerepeltetése is hozzájárul a népszerűséghez (ezenfelül személyükkel is hozzájárulnak a másság elfogadásához). Végülis az L-nek létezése a legnagyobb erénye: az, hogy van.
