Olcsóbb, mint nyaralni – Gabriele Salvatores: Mediterraneo

2019. március 2.

Vannak filmek, amik nem hazudnak, nem akarják magukat többnek kiadni, mint amik, és ezt már a csodásan semmitmondó címükkel is közlik. Az 1991-ben legjobb külföldi filmnek járó amerikai filmakadémiai díjat olasz földre szállító Mediterraneo pedig pontosan ilyen: egy hangulatos, tág, nemzetközi közönség által könnyen felismerhető valamit idéz meg a semmi igazán konkrét dolgot nem jelölő szó hangzása, és pontosan ennyire hangulatos, tág és könnyen befogadható a cím mögé „bújt” film is.

A madarak már a spájzban vannak – Susanne Bier: Madarak a dobozban / Bird Box

2019. január 22.

A Bird Box egy kompetensen elkészített, tudatos alkotás, aminek a legnagyobb hibája, hogy nem öt évvel ezelőtt készült el.

Fekete harcsa visszavág – James Wan: Aquaman

2018. december 17.

Miközben Bosszúállóék a tizenvalahányadik önálló filmjüknél tartanak az univerzumépítésben, és megtehették, hogy egy időre likvidálják a karaktereik felét, addig a Supermant és Batmant is a maga oldalán tudó DC még mindig csak kapkodni tud, szemérmetlenül koppintani, és reménykedni, hogy az általuk szerzői jogilag birtokolt alakok, illetve az őket játszó színészek önmagukban is elég kúlak ahhoz, hogy ne kelljen melléjük koherens világot, történetet, gondolatmenetet is szerkeszteni.

Robin Hood: Kezdődne! – Otto Bathurst: Robin Hood

2018. december 3.

Még hogy nem fejlődik a film! Ugyan röpke száz évvel a legelső mozgóképes Robin Hood-adaptáció után még mindig ezt a történetet rágcsálja újra Hollywood nagyjából nyolcévente, de 2018-ban a karakter végre elmondhatja magáról, hogy róla is készült egy rögtön mozi univerzumot vizionáló, és vélhetőleg rögtön elbukó, elhamarkodott, koncepciótlanságát technikai csillogásával elfödni igyekvő feldolgozás. Annyira vártuk már!

Ha rosszabb lenne, jobb lenne – Julius Avery: Overlord

2018. november 21.

Ritkán történik meg az, hogy a moziban ülve azon gondolkodom, hogy milyen jó lenne, ha ez a film valamivel rosszabbul lenne színészileg kivitelezve, esetleg értékelhetetlenül vágva vagy hangkeverve, mert akkor érteném. Érteném, hogy mit keres ez a történet a vásznon, ha valaki adott volna rá pár tízezer dollárt, de így, hogy J.J. Abrams producerkedésével fémjelezve fut ki a multiplexekbe szerte a világon, nem értem, hogy mi ez, és hogy mi szükség volt rá.

Nemzedékek legjobbjai – Szomjas György: Kopaszkutya (1981)

2018. augusztus 25.

Azt sem tudom, hogy melyik „legfontosabb” kérdéssel kezdjem. Hogy aktuális-e ma az 1981-ben készült Kopaszkutya, hogy mennyire hiteles kordokumentum, hogy jó filmnek lehet-e nevezni, vagy hogy hogyan sikerült szinte a film „melléktermékeként” egy olyan zenei albumot megszülni, ami azóta is az egyik legtöbbet hallgatott és idézett, generációkat összekötő magyar lemez lett? Úgyhogy csak szépen sorban.

Utaláskollázs műértőknek és laikusoknak – Milorad Krstić: Ruben Brandt, a gyűjtő

2018. augusztus 24.

Eklektikus, precíz, élvezetes és utalásokkal degeszre tömött – ez elmondható a Ruben Brandt, a gyűjtő képi világáról, forgatókönyvéről és zenéjéről is.

Dehogyis Star Wars-utalás... – Jennifer Yuh Nelson: The Darkest Minds / Sötét elmék

2018. augusztus 10.

Talán erőset mondok, de a kutyafáját! Hogy lehet az, hogy elég egy young adult-könyvszéria darálóján átgyúrni egy történetet, majd vászonra adaptálni úgy, hogy szinte egy az egyben ugyanazt a filmet kapjuk vissza, csak éppen bántóan egyszerű közhelymasszává silányítva egy réges-régi történetet – és ez ne minősüljön plágiumnak?

Öreg Denzel nem vén Denzel – Antoine Fuqua: The Equalizer 2 / A védelmező 2.

2018. július 23.

Nem vártam sokat a kőegyszerű, de kellemes A védelmező második részétől, annak ellenére sem, hogy a karrierje során agyondíjazott (többek között dupla Oscaros) Denzel Washington még soha nem vállalt egy filmfolytatást sem, és valamiért épp ezen akciófilm kapcsán döntött úgy, hogy megszakítja sequel-mentes sorozatát.

A hangya, a tücsök és a darázs – Peyton Reed: Ant-Man and The Wasp / A Hangya és a Darázs

2018. július 12.

Thanos univerzumrengető monodrámája után a Marvel fejesei is érezhették, kell ide még valami, mielőtt az egész, könnyedségéről és humoráról híres moziverzum túl komollyá és súlyossá válna. Szerencsére mostanra már annyi viszonylag jól kidolgozott főhős és mellékszereplő áll mozis bevetésre készen Marveléknél, hogy lazán előránthatják valamelyiküket az epikus filmek közötti szünetben.