„Michael Haneke a kortárs európai filmművészet legmeghatározóbb alkotóinak egyike. Munkáiban zavarba ejtő élességgel fogalmaz az emberi létezés legvégső morális kérdéseiről: bűnről, lelkiismeretről, erőszakról, szeretetről, idegenségről és összetartozásról. A szerzői látásmód következetes érvényesítése Haneke esetében jóval több, mint pusztán egy egyéni stílus kialakítása. Filmjeiben az ábrázolás látszólagos szenvtelensége, hűvössége valójában a néző állásfoglalásának, erkölcsi felelősségvállalásának kikényszerítésére szolgál” – fogalmaz a szerkesztőség a lapszám absztraktjában.
A tartalomból:
„A polgári melodráma témáját tehát elidegenítve – sőt kifigurázva – jeleníti meg a modernista hagyományt folytató vizuális stílus, amely szándékosan a Bressonra jellemző hűvös szenvtelenség imitációjára törekszik. Haneke egyébként saját filmjei kapcsán rendszeresen utal Bressonra, a modernizmus pszichológiaellenességének hangsúlyos átvétele azonban a filmeket meghatározó polgári család-tematika mellett parodisztikus hatást kelt. Amint azt később kifejtem, a kritika tárgya a polgári dráma – a melodráma – pusztán a személyesre korlátozódó egydimenzióssága, amit a modernista ábrázolásmód hoz felszínre. Érdekes választás ez, különösen, ha belegondolunk, hogy a modernista kánonban milyen ritkán esik szó a drámáról. Ezt követően azt is bemutatom, hogy Haneke másik kedvelt témáját – mely a nyilvános szféra posztmodern korszakra jellemző mediatizálódása – ugyancsak formai eszközök ellenpontozzák. Haneke filmjeiben a hang letámadja az érzékszerveket, a perceptuális és emocionális realizmus élményét kelti a nézőben, és így harcol a posztmodern hiteltelensége, valótlansága ellen. Ezekben az alkotásokban a film vitalitásának forrása mindvégig a modernista ábrázolásmód, amely átalakítja és megújítja egy régebbi kor polgári realizmusát, a posztmodern szimulációt pedig a valóság energiájával telíti.” (Brigitte Peucker: Erőszak és érzelem – Haneke modernista melodrámái)
„A Rejtély a Furcsa játéknál is erőteljesebben utal a burzsoá élet csődjére a mikro- és makrokozmikus szinteken, mivel a kulturális álca, ami Georges és Anne legitimitását jelzi, a házasélet csődje mellett a burzsoáziának az imperialista állami politikában való passzív vagy közvetlen részvételét is leplezi. A házasság, a burzsoá állam hódolva tisztelt »alapintézménye« – amit ma a reakciós hangulat újbóli felerősödtével hisztérikusan igyekeznek aládúcolni – a Rejtélyben valódi idomító alapiskola, ami felkészíti a benne élőket első körben a patriarchális szexuális érdekek, azon túl az állami érdekek védelmére, miközben a kultúra ráborított leple tiszteletet érdemlő intézménynek álcázza.” (Christopher Sharrett: Michael Haneke és az európai kultúra elégedetlenjei)
„A Rejtélyben – akárcsak az elmúlt évtized legtöbb Haneke-filmjében – központi szerephez jut a félelem, valamint a félelem viszonya az erődített terek kialakításához – amilyen itt Georges tévéstúdiója, valamint lakásának belseje. De legalább a Benny videójáig és a Furcsa játékig visszamehetünk: Haneke elmúlt két évtizedben készült filmjei mind a privát lakóterek borzalmáról szólnak. Egyrészt arról a félelemről, amely elvezet odáig, hogy a teret erődítménnyé fokozzák, másrészt arról a rettenetről, amely akkor jelentkezik, amikor a tér erődítésében megnyilvánuló erőszak kísérteties módon a visszájára fordul.”
(Michael Cowan: Az utca és a lakás között – Az Európa-erőd terének megzavarása Michael Haneke filmjeiben)
„…a vágás mint filmkészítési eszköz a valóságot összefüggéstelen képekké darabolja, erőszakosan kiszakítja a jelenetet a kontextusból. A vágás – érvelésem szerint – központi szerepet játszik abban, ahogyan Haneke a valóság és az emlékezet viszonyát megjeleníti. Amikor körülvesszük magunkat kontextusukból kiszakított képekkel, megszakítjuk kapcsolatunkat a valósággal és a múltunkkal. Szembesülésünk a vágás erőszakosságával azonban helyreállítja ezeket a felhasadt kapcsolatokat, ismét etikai viszonyulásunk lesz másokhoz, és az emberi cselekvés ismét nyomot hagy a történelemben.” (Max Silverman: A vágás mint erőszak – Michael Haneke Rejtély című filmje és a kulturális emlékezet)
„Évek óta próbálom a nézők számára visszaállítani azt a fajta szabadságot, amit a többi művészeti ág biztosít nekik. A zene, a festészet, a képzőművészet a művet csodáló befogadót hagyja lélegzethez jutni. A nyelvalapú művészeti ágak már amúgy is komoly mértékben korlátozzák ezt a szabadságot, mivel kénytelenek nevükön nevezni a dolgokat. De amit nevén nevezünk, az művészi értelemben halott, nem lélegzik tovább, és csak a műről szóló eszmecsere során kerülhet elő újra. A film ezt csak súlyosbítja. Míg az olvasó a saját fejében alkot képet az olvasottakról, addig a néző azt a képet látja, amit a rendező elé tár. Más szóval a film már első perctől a befogadó jogfosztásának irányába halad. De ha a film művészet szeretne lenni, akkor komolyan kell vegye a közönségét, és amennyire csak lehet, vissza kell állítania annak elorzott szabadságát.” (Roy Grundmann: Érzelemmentes tanítás. Beszélgetés Michael Hanekével)
