Tizenkét év rendezői csend után Wolfgang Becker végre visszatért és egyszerre rendezte meg a Good bye, Lenin! párját és ellentétét. Az Én és Kaminski vizuálisan kényeztető, de tartalmilag ingerszegény felnövés- és elmúlástörténet lett.
A szentek életéről és karizmatikus egyházi személyekről készült, többnyire tévéfilmes eszközökkel operáló alkotások dömpingje az utóbbi időkben szinte szubzsánerré fejlődött. Céljuk – a középkori legendákhoz hasonlóan –, a kiválasztott személy életének vallásos érzületű, szentimentális, tanító jellegű bemutatása. E mozgóképek sorában vannak kiemelkedő és kevésbé sikerült, dagályos alkotások is. Az első dél-amerikai pápa népszerű személye szinte ordított egy ilyen presztízsfilm legyártásáért. Kérdés azonban, hogy a zsáner mérlegének melyik tányérját izmosítja a Ferenc pápa című mozi.
Talán senkinek sem volt a tavalyi éve annyira szélsőséges, mint Tom McCarthynak. Először jött az Adam Sandler-es Cipőbűvölő (The Cobbler), amit a kritikusok az év egyik legrosszabb filmjének kiáltottak ki, majd kis időre rá a Spotlight, amit meg az év egyik legjobbjának, jelenleg pedig minél több Oscar-jelölést próbál díjra váltani.
Terjedelmes – de alapvetően mégis ismeretlen – életműve során Michael Cuesta már egy raklapnyi Homeland-, Dexter-, és Sírhant művek-epizódot vezényelt le. A Jobb, ha hallgatsz azonban nagyjátékfilm, melynek valós eseményeken alapuló vaskos története könnyedén meg tudna tölteni egy nagyobb ívű sorozatot is. Cuesta veszélyes vizekre evezett tehát, és néha ugyan nehezen tud megfelelni a mozis formátum feszesebb ritmus- és tempóigényének, filmje mégis meglepően működőképes, súlyosan rezonáló moralitás-tablóvá tud válni.
A House of Cards immár két évadot ért meg a Netflixen, az online médiacsatorna előfizetői és a sokmillió internetező legnagyobb örömére. Ha egy sorozat a washingtoni Fehér Ház és a Kongresszus kulisszáiba kalauzol, fő rajongója pedig deklaráltan maga az amerikai elnök, annak a politikai műsornak jobb minőségi ellenőr nem is kell.
Amikor valahol Robert Redford nevét látom, hallom, mindig beugrik a Butch Cassidy és a Sundance kölyök biciklis jelenete. Ha mást sem csinált volna emberünk egész életében, akkor is ott volna a helye a filmtörténet mérföldkövei között. Pedig rengeteg mindent csinált: 68 filmben játszott/játszik (néhány példa a fent idézetten kívül: Mezítláb a parkban, A nagy balhé, A nagy Gatsby, Az elnök emberei, A Las Vegas-i lovas, stb.), 10 filmet rendezett/rendez (első filmjéért, az 1980-as Átlagemberekért mindjárt meg is kapta a rendezői Oscart), megalapította a pályakezdő filmeseket segíteni hivatott Sundance Intézetet, satöbbi.
Monstre olasz underground (amatőr?) versenyfilm, három mostohatestvér és apjuk drámája finn módra, egy unatkozó újságírónő interjúja két egyetemista prostituálttal, szívszorongató portugál dráma – íme mai „kínálatunk”.
Hunter S. Thompson gonzó-írásai látszólag nem filmre valóak, azonban páran (szó szerint páran) megpróbálkoztak az adaptálással. A harmadik film, a Rumnapló kitűnően illeszkedik a sorba: színes, hóbortos, több mint nézhető.