A filmrendező, akinek a színház és az irodalom fontosabb – Manoel de Oliveira-portré

2015. május 15. – írta Nagy Boglárka

106 éves korában – 2015. április 2-án – eltávozott Manoel de Oliveira, korunk egyik legtermékenyebb és legidősebb filmrendezője, akit az elmúlt 30 év alatt több életműdíjjal  kitüntettek, mert senki nem számított arra, hogy valaki 100 évesen és évente fog előállni újabb és újabb filmekkel. Pedig ez történt.

Az összművészeti képalkotó – Sára Sándor-portré

2015. március 11. – írta Beretvás Gábor

Sára Sándor bemutatását illetően az ember könnyen zavarba jöhet, úgy, ahogyan emblematikus figurák meghatározása kapcsán szokott. Váltott objektívek szükségesek, hogy megfelelő összképet kaphassunk róla, hogy portréja megfelelő élességgel kirajzolódhasson. Sára intézmény, megkerülhetetlen idol, akit körbe kell járnunk, hogy megfejthessük, mit is jelenthet a filmművészet múltjának és jelenének, mi több, hogyan hivatkozik rá a folyamatos jövő. 

Különdíjat nyert a Kereszthegy Varsóban

2014. szeptember 15. – írta a szerk.

Különdíjat nyert a Varsóban megrendezett V. Nemzetközi Történelmi és Katonai Filmfesztiválon a magyar királyi 65. székely honvéd határvadászcsoport történetét bemutató Kereszthegy című dokumentumfilm.

Két film készült a varsói felkelés 70. évfordulójára

2014. augusztus 1. – írta a szerk.

Két filmet is készített Jan Komasa lengyel rendező a varsói felkelés kitörésének 70. évfordulójára: A varsói felkelés című dokumentum- és A város 44 című játékfilmet.

Gerontószatíra – Felix Herngren: A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt

2014. június 11. – írta Ferenczi Szilárd

Ha egy regényről úgy hírlik, hogy megjelenésekor az év legviccesebb olvasmánya volt, mintegy harminc nyelvre lefordították és hatalmas siker amerre jár, azt mindenáron be kell szerezzük. Nekihasalunk hát, kuncogunk fölötte, nagyokat csettintünk, vég nélkül élvezzük a szókimondó és repetitív prózában lefektetett, apránként dagadó cselekményt, a fergetegesen megrajzolt karikatúrákat, a huszadik század nagy eseményeinél statisztáló főhős abszurd kalandjait, mígnem híre jön, hogy elkészült filmen és vetítik a városban. Epekedve váltunk rá jegyet, két órával később viszont csalódottan távozunk.

Tündökléses bukás – Olivier Dahan: Grace of Monaco / Grace – Monaco csillaga

2014. május 26. – írta Pernecker Dávid

A Grace – Monaco csillaga olyan kollektív, s meglehetősen kíméletlen hahotázás közepette vezette fel az idei Cannes-i Filmfesztivált, hogy az arra jegyet váltó balsorsú néző lelkiismeretétől gyötörve szinte kötelességének érzi, hogy egy kissé drukkoljon Olivier Dahan filmjének. Ugyanakkor a művet elnézve nyilvánvaló, hogy a cannes-i közönség nem hiába cincálta azt apró darabokra. Az a füttykoncert ugyanis, ami a filmet fogadta, feltehetően precízebben és következetesebben vezényeltetett le, mint maga a film.

Athéni vér a kamerán – Noam Murro: 300: Rise of an Empire / 300 – A birodalom hajnala

2014. március 14. – írta Papp Attila Zsolt

Akinek bejött annak idején a Zack Snyder-féle 300 vizuális orgiája, joggal reménykedhetett abban, hogy A birodalom hajnalától nagyjából ugyanazt kapja. Hát nagyjából ugyanazt is kapja, csak felturbózott változatban – és épp ez a baj.

Vulkános-szandálos csinnadratta – Paul W.S. Anderson: Pompeii / Pompeji

2014. február 24. – írta Sándor Anna

Havas Jon talpig mellkasban és bőrben – ugrott be a bemutató előtti napokban. A trailer alapján úgy nézett ki, a film a 300 és a Dante Poklának keveréke lesz, kiadósan leöntve a Gladiátorral. Ridley Scott annak idején új életet lehelt a sword and sandal műfajába, amiből 2014-ben Hollywood rögtön hármat is a közönségre ereszt. A felismerhetetlenné szabott Herkules és az agyonstilizált 300-folytatás közt Paul W. S. Anderson wannabe-látványorgiája érkezik. 

Fekete országot álmodtam én – Lee Daniels: The Butler / A komornyik

2013. november 28. – írta Farkas Péter

A közhelyekben úszó filmek értékelésekor talán az a kritikus legnehezebb dolga, hogy legalább ő maga ne vonultassa fel a szakmája leghígabb, legunalmasabb fogásait. Más szóval: egy gyenge filmet fikázni is lehet kihívás. De az olyan filmek esetében, mint Lee Daniels legújabb munkája, a legkisebb energia-befektetés is hiábavaló – beleértve a megtekintést is.

„Csak élet legyen benne” – Federico Fellini-portré 3.

2013. november 6. – írta Kovács Patrik

A Júlia és a szellemek már Fellini ornamentális korszakát előlegezi, melyben az örök archetípusok és a történelmi gyökerek vizsgálatának igénye dominál. A Casanova és főként a Zenekari próba után azonban lassan elérkezik e kivételes rendezői pálya alkonya.