Gay párocska próbálja felfedezni kapcsolatuk mélységeit. Egy férj szerelme birtoklási vággyá, erőszakká és gyűlöletté változik, visszafordíthatatlanul. Egy kialvatlan, meggyötört lelkű, egyedülálló anyával rémítő játékot játszik az idegrendszere. Egy tiszta szívű szerzetest megkísért a Gonosz – kitalálnád, milyen formát öltve? A TIFF második napján is láttunk jó filmeket.
Szilveszter éjszakáján az ünneplő városban egy izgatott férfiember próbálja eljátszani a „hirtelen közbejött” tervváltoztatás spontaneitását, hogy mit sem sejtő kedvesét még jobban meglepje a pontosan kigondolt és káprázatosra fabrikált leánykéréssel. Megható mondatok a kivilágított erkélyen; igen! – rebegi az ifjú ara. Csillogó szempárok, felemelő zene, révbe ért életek. Vége. Így, vagy a téma hasonló variációjával mutatja be a szerelem mindent elsöprő győzelmét az átlag romkom. Csakhogy a kihívás valójában ezután kezdődik. Az Ötévesjegyesség a mézeshetek hormondömpingje utáni hétköznapok izgalmáról, az együttmaradás útvesztőiről, és a szerelem fenntartásáról szóló keserédes komédia.
Kiváló keserédes mozi, amely egy férfi jellemét és életét a nőügyein keresztül tárja a néző elé. Bár évekig tartott a film előkészítése, megérte várni, mert érett, kimondatlan életbölcsességekkel megtűzdelt darabról van szó, melynek ráadásul több magyar vonatkozása is van.
Woody Allen kétségkívül azon rendezők közé tartozik, akik nem rejtegetik a múzsáikat – a direktor úr filmjeiből mindig visszakacsint ránk az éppen aktuális inspirációforrás, egy-egy új szerelem, (színész)nők, dallamok, városok formájában. Az meg az ő külön érdeme, hogy annyira kívánatosan tudja bemutatni mindet, hogy röpke másfél óra alatt mi, nézők, is teljesen belebolondulunk ezekbe.
Richard Linklater a 90-es évek grunge életérzésének feldolgozása után álommásolatokban kereste az élet ontologikus egységét. Generációs életérzéséből azonban nem maradhatott ki a szerelem témája, a fogyasztói társadalom kritikája és az amerikai történelem kisebb legendái se. Emellett bebizonyította, hogy a nagy narratívákat tagadó művészfilmes, ha kell, képes lavírozni az ipari filmkészítésben is.
Az új román film a konfliktus érdekében vagy szocreál miliőbe helyezi szereplőit, vagy a mai társadalmi jelenségeket próbálja magyarázni – ha nem így tesz, akkor úgy tűnik, amerikai komédiautánzatokkal rukkol elő. Többé-kevésbé az utóbbi kategóriába tartozik Alexandru Maftei vígjátéka, a Bună! Ce faci? (Szia! Mizujs?) is, és kedves limonádéfilmnek ígérkezik.
A pályáját kamasz-színészként kezdő, majd színházi-, opera- és filmrendezőként egyaránt elismert Chéreau új filmjében nem tudja megismételni a pályája csúcsát jelentő Intimitás (Intimacy, 2001) sikereit: a Hajsza jobb pillanatai ellenére is tételszerű és kissé fárasztó. Rendezője soha nem tudott „leszokni” a színházi gondolkodásmódról, s ezúttal – az Intimitástól eltérően – annak buktatóit sem tudta elkerülni.
Öt évvel ezelőtt, amikor Egoyan elkészítette Az igazság fogságában című filmjét, a kritikusok és a „keményvonalas” rajongók megütközve konstatálták, hogy Kanada – Cronenberg mellett – legismertebb és következetesen szerzői filmese a jelek szerint behódolt Hollywoodnak. Akkor persze lehetett egyszeri „botlásként” vagy kitérőként értelmezni a dolgot (Egoyan megmutatta, hogy ilyet is tud), legújabb filmje, a Chloe viszont cáfolni látszik a feltételezést.
Tina Fey arról lehet híres a nagyközönség számára, hogy ő a szülőanyja és főszereplője az önreflexív, post-Seinfeld-sitcomok egyik legjobbikának, a 30 Rock-nak, amely már a negyedik szezonját tapossa az NBC jóvoltából és magyarul A stúdió cím alatt fut.
.jpg)
