Test és lélek neorealizmusa – Roberto Rossellini-portré

2026. május 8. – írta Pintér Judit

A római rendezőre százhúsz évvel a születése után is gyakran hivatkoznak a filmtörténészek és -esztéták. A neorealizmus diadalát fémjelző három filmjét (Róma nyílt város/Roma città aperta, 1945, Paisà, 1946, Németország nulla év/Germania anno zero, 1948) nemcsak az olasz és az egyetemes filmtörténet csúcsteljesítményeiként tartják számon, hanem mindmáig szinte kötelező viszonyítási pontként szolgálnak. Rossellini életműve azonban nem erre a három filmre korlátozódik.

Egy olasz férfi – Marcello Mastroianni-portré

2024. szeptember 28. – írta Gyöngyösi Lilla

A száz éve született Marcello Mastroianni a szépség mögötti ürességet, a boldogság mögötti káoszt képviselte évtizedeken keresztül a huszadik század legjobb olasz drámáiban és vígjátékaiban.

A kamera fókuszában: Brazília – A brazil film története

2024. március 23. – írta Kóbori Sarolta

A legtöbb távoli országról, lakóiról és kultúrájáról általános sztereotípiák mentén ítélkezünk, negatív előítéleteink esetében pedig minőségi élmények sorától fosztjuk meg magunkat. Brazília megannyi kulturális gazdagsága nem kerül globális reflektorfénybe, ez alól sajnos a filmgyártása sem kivétel. A brazil mozi kevesek számára asszociálódik az igényes szórakozással vagy a tartalmas szerzői filmmel, pedig aki a brazil filmnek esélyt ad, az értékes műfaji- és a művészfilmeket láthat. 

Túl az erőszakon – A kolumbiai film története

2023. szeptember 6. – írta Lénárt András

A sztereotípiákra fogékony olvasók és nézők számára Kolumbia a kávé, a drogkartellek és Pablo Escobar hazája, esetleg Shakira szülőföldje, jobb esetben Gabriel García Márquez nevét is ismerik – noha az ország természetesen ennél sokkal több. Az elmúlt két évtizedben feltörekvő fázisába lépett kolumbiai film által tárgyalt témák képet adnak arról, mi foglalkoztatja az alkotókat és a közönséget. Az ország múltját és jelenét átható események – amelyeknek sajnálatos velejárói az erőszakos cselekmények – természetesen erőteljes nyomot hagynak a filmkészítők témaválasztásain is.

Elhunyt Lucia Bosè, az olasz neorealizmus ünnepelt filmcsillaga

2020. március 24. – írta a szerk.

Elhunyt 89 éves korában Spanyolországban Lucia Bosè, az olasz neorealizmus ünnepelt filmcsillaga, aki Michelangelo Antonionival és Federico Fellinivel is forgatott.

A filmrendező, akinek a színház és az irodalom fontosabb – Manoel de Oliveira-portré

2015. május 15. – írta Nagy Boglárka

106 éves korában – 2015. április 2-án – eltávozott Manoel de Oliveira, korunk egyik legtermékenyebb és legidősebb filmrendezője, akit az elmúlt 30 év alatt több életműdíjjal  kitüntettek, mert senki nem számított arra, hogy valaki 100 évesen és évente fog előállni újabb és újabb filmekkel. Pedig ez történt.

Népszerűtlen mozi – Pasolini (játék)filmjei

2015. május 4. – írta Gregus Zoltán

Kétségtelenül szimpatikus állandóan perlekedő, baloldali alakja, aki a marxizmust Szókratésszel azonosítja, és ebből adódóan egyetlen ideológiával sem tudott teljes mértékig azonosulni. Úgy gondolta, hogy a művészet lázadás, és ez nemcsak a műveket jellemzi, hanem a művész életét is. Szinte minden filmjében van valami barbár lázadás a konformizmus ellen, ezért szerethető. Filmjeiben szerzői kézjegyét viseli magán markáns figuráinak megválasztása, történeteinek darabos összeszerelése, gyakran odavetett, remegő kamerája, azaz a filmnyelv egyéni látásmódra törekvő használata.

„Csak élet legyen benne” – Federico Fellini-portré 2.

2013. november 4. – írta Kovács Patrik

Az Országúton sikerét követően Fellini még egyszer visszatér a melodrámai szerkesztésmódhoz (Cabiria éjszakái), majd Az édes élettel végleg maga mögött hagyja a poszt-neorealizmust. Az édes élet és a Nyolc és fél modernista mesterré avatják a rendezőt, aki karrierjének csúcsára jut.

„Csak élet legyen benne” – Federico Fellini-portré 1.

2013. október 31. – írta Kovács Patrik

„Nem érdekel, hogy a film jó-e vagy rossz, csak élet legyen benne” – így összegezte művészete lényegét legnagyobb alkotása, a Nyolc és fél előkészületei közben az európai modernizmus összetéveszthetetlen stílusú mestere, az idén húsz esztendeje elhunyt Federico Fellini, aki a poszt-neorealizmus jegyében kezdte rendezői pályáját. Korai, az ötvenes évek során készített filmjei ennek megfelelően még főként vidéki miliőben játszódtak, egyszerű hősöket vonultattak fel, ám ugyanakkor – és ennyiben már ellenszegültek a neorealista normáknak – a fokozott társadalmi és politikai érdeklődés helyett elmélyült és invenciózus lélekrajzok jellemezték őket.

A remény belovagolt Rómába – Vittorio De Sica: Sciuscià / Fiúk a rács mögött

2010. március 12. – írta Csoma Emőke

Vittorio de Sica lassan Oscar-díjas rovatunk törzsvendégévé válik, ugyanis már harmadszor (és nem utoljára!) találkozhatunk itt nevével. Ez a szerény olasz zseni (aki amúgy négy és félszer több filmben szerepel, mint amennyit rendezett) nemcsak az eszével, hanem a szívével is gondolkodott, filmjei mondanivalóját pedig leginkább érzelmi és nem elméleti alapokra fektette.