Túl az erőszakon – A kolumbiai film története

2023. szeptember 6. – írta Lénárt András

A sztereotípiákra fogékony olvasók és nézők számára Kolumbia a kávé, a drogkartellek és Pablo Escobar hazája, esetleg Shakira szülőföldje, jobb esetben Gabriel García Márquez nevét is ismerik – noha az ország természetesen ennél sokkal több. Az elmúlt két évtizedben feltörekvő fázisába lépett kolumbiai film által tárgyalt témák képet adnak arról, mi foglalkoztatja az alkotókat és a közönséget. Az ország múltját és jelenét átható események – amelyeknek sajnálatos velejárói az erőszakos cselekmények – természetesen erőteljes nyomot hagynak a filmkészítők témaválasztásain is.

Elhunyt Lucia Bosè, az olasz neorealizmus ünnepelt filmcsillaga

2020. március 24. – írta a szerk.

Elhunyt 89 éves korában Spanyolországban Lucia Bosè, az olasz neorealizmus ünnepelt filmcsillaga, aki Michelangelo Antonionival és Federico Fellinivel is forgatott.

A filmrendező, akinek a színház és az irodalom fontosabb – Manoel de Oliveira-portré

2015. május 15. – írta Nagy Boglárka

106 éves korában – 2015. április 2-án – eltávozott Manoel de Oliveira, korunk egyik legtermékenyebb és legidősebb filmrendezője, akit az elmúlt 30 év alatt több életműdíjjal  kitüntettek, mert senki nem számított arra, hogy valaki 100 évesen és évente fog előállni újabb és újabb filmekkel. Pedig ez történt.

Népszerűtlen mozi – Pasolini (játék)filmjei

2015. május 4. – írta Gregus Zoltán

Kétségtelenül szimpatikus állandóan perlekedő, baloldali alakja, aki a marxizmust Szókratésszel azonosítja, és ebből adódóan egyetlen ideológiával sem tudott teljes mértékig azonosulni. Úgy gondolta, hogy a művészet lázadás, és ez nemcsak a műveket jellemzi, hanem a művész életét is. Szinte minden filmjében van valami barbár lázadás a konformizmus ellen, ezért szerethető. Filmjeiben szerzői kézjegyét viseli magán markáns figuráinak megválasztása, történeteinek darabos összeszerelése, gyakran odavetett, remegő kamerája, azaz a filmnyelv egyéni látásmódra törekvő használata.

„Csak élet legyen benne” – Federico Fellini-portré 2.

2013. november 4. – írta Kovács Patrik

Az Országúton sikerét követően Fellini még egyszer visszatér a melodrámai szerkesztésmódhoz (Cabiria éjszakái), majd Az édes élettel végleg maga mögött hagyja a poszt-neorealizmust. Az édes élet és a Nyolc és fél modernista mesterré avatják a rendezőt, aki karrierjének csúcsára jut.

„Csak élet legyen benne” – Federico Fellini-portré 1.

2013. október 31. – írta Kovács Patrik

„Nem érdekel, hogy a film jó-e vagy rossz, csak élet legyen benne” – így összegezte művészete lényegét legnagyobb alkotása, a Nyolc és fél előkészületei közben az európai modernizmus összetéveszthetetlen stílusú mestere, az idén húsz esztendeje elhunyt Federico Fellini, aki a poszt-neorealizmus jegyében kezdte rendezői pályáját. Korai, az ötvenes évek során készített filmjei ennek megfelelően még főként vidéki miliőben játszódtak, egyszerű hősöket vonultattak fel, ám ugyanakkor – és ennyiben már ellenszegültek a neorealista normáknak – a fokozott társadalmi és politikai érdeklődés helyett elmélyült és invenciózus lélekrajzok jellemezték őket.

A remény belovagolt Rómába – Vittorio De Sica: Sciuscià / Fiúk a rács mögött

2010. március 12. – írta Csoma Emőke

Vittorio de Sica lassan Oscar-díjas rovatunk törzsvendégévé válik, ugyanis már harmadszor (és nem utoljára!) találkozhatunk itt nevével. Ez a szerény olasz zseni (aki amúgy négy és félszer több filmben szerepel, mint amennyit rendezett) nemcsak az eszével, hanem a szívével is gondolkodott, filmjei mondanivalóját pedig leginkább érzelmi és nem elméleti alapokra fektette.

A keresztgyűjtők – René Clement: Jeux interdits / Tiltott játékok, 1952

2009. november 6. – írta Ritter György

A második világháború utáni filmművészet legnagyobb hatású korszaka az olasz neorealizmus volt. Mai napig vita övezi azt, hogy melyek is az igazi „neorealista” alkotások, tény viszont, hogy de Sica, Visconti és Rossellini stílusa Európa összes nemzeti filmtörténetében hasonló hullámot indított el. Ennek ellenére a francia neorealizmus időszaka – kis túlzással – csupán egyetlen filmben testesült meg: René Clément Tiltott játékok című drámájában.

Csellengő olaszok – Vittorio De Sica: Ladri di biciclette / Biciklitolvajok, 1948

2009. június 19. – írta Szabó Ádám

Vittorio De Sica éppen a 60 évvel ezelőtti Oscar-gálán vitte haza második (a négyből!) szobrocskáját az olasz neoralizmus iskolapéldájával, az azóta is minden filmes tankönyvben a kötelezők közt előkelő helyet élvező Biciklitolvajokkal.

Csapdában – A jelenkori olasz történelem pillanatai Blasetti, Visconti, Rossellini és Bertolucci kameráján át

2002. október 15. – írta Csantavéri Júlia

A huszadik század elején forgatott olasz történelmi filmek az újonnan megalakult olasz állam filmes legitimációjául is szolgáltak, őket a fasizmust kiszolgáló alkotások követték. A neorealizmus irányzata az antifasiszta ellenállást alkotta újra filmen, a háború után felnőtt nemzedékre, például Bernardo Bertoluccira volt szükség ahhoz, hogy ez a történelmi mítosz is felülvizsgáltassék.