Egy igazi kuriózum jelent meg szerdán, a 41. szemle dokfilmes napján az Utolsó előadás című filmben: egy családi vándorcirkusz. Kuriózum, sajnos – mondhatnánk szomorúan, mert a 21. században az (európai) ember olyan élményekről mondott le a kényelem javára, amelyek valaha alapvető tapasztalatot jelentettek számára.

Nem mondom, hogy nem lehet teljes értékű életet élni kecskefejés nélkül, sőt, még azt sem mondom, hogy nem éri meg ilyen életet élni. De a film egyik legszomorúbb jelente az volt, amikor az egyik magyarországi faluban(!) az óvónéni kisgyerekeket hoz a vándorcirkuszhoz, hogy azok „nézzék meg állatokat” – s azok önfeledten kezdenek játszani a ketrecben levő nyulakkal. Nyulakkal. Magyarországi falusi(!) gyerekek nem láttak soha élő nyulat.

Ennek az apróságnak a fényében már teljesen másképp nézzük ezt a filmet, ezeket az embereket, a német Brender családot, akik a Circo Soluna (Napfény cirkusz) nevű társulatot alkotják – Stefan, a családfő, Petra, az anyuka, Nis, Santo és Fjosok, a gyerekek, valamint alkalmi jóbarátok és a többi, néha visszatérő kölyök. Ez a család nem csak prédikálja a vizet, hanem issza is – a mára már lehetetlennek hitt nomád életmódot követik meggyőződéssel – és sikerrel, ha úgy vesszük: végigvándorolták Európát ekhós szekereikkel, aztán valamiért Magyarországon kötöttek ki. Persze ez nem jelent letelepedést: kis falvakat, településeket járnak körbe, mindenhol két előadást tartanak, aztán tovább is állanak. Állataik mellett abból élnek, amit az emberek adományoznak nekik esténként. Mindent ők készítenek, még az ősrégi zongorát is a családfő hangolja egyedül. És a maguk módján sikeresek: keressünk csak rá a „circo soluna” kifejezésre a google-on, csupa lelkendező hangulatú írást és fotót dob ki a kereső.

Ők persze nem használnak google-t. Minek is használnának: mindenük megvan, ami kell, a show-hoz való inspiráció is: az apuka minden előadásukat valamilyen öko-tudatos szöveggel indítja, eléggé fenyegető hangnemben, miszerint ennyi és ennyi tonna szemetet termelünk naponta, és majd nem lesz hova menni a bolygóról – talán csak az ő szájából igazából hiteles ez a téma, Al Gore-t már nem tudjuk komolyan venni. Mindenesetre nem hiszem, hogy volt néző, aki valahol nagyon mélyen egy kicsit ne irigyelné őket.

A film címében emlegetett utolsó előadás a nyár végét jelenti, amikor vége a vakációnak, mindenki megy dolgozni – a Circo Soluna éppen akkor megy hosszú kényszervakációra. De télen sincs szükségük sok mindenre: csak szalma és víz kell állataiknak, amellyekkel manapság ritkán látott kötődésük van. És az utolsó előadás egyben Santo fiuk utolsója is, aki Kölnbe megy tanulni, „igazi” iskolába. Apropó iskola, az otthoni matek- és nyelvórák – amikor a szülők a fiatalokat oktatják mindenre, amire szükségük lehet –, döbbentenek rá, hogy ezek az emberek ügyesebbek, erősebbek, szebbek, és még intelligensebbek is, mint az eltunyult és elbutult közönségük – akiknek morzsáiból élnek.

A film rendezője

Tipikusan az a dokumentumfilm-téma, amit lehetetlen elrontani, nem is rontották el, a kiváló témára még pár elkapott, természetfotós igénnyel készült képpel is ráerősítenek, így a szimpatikus családi vándorcirkusz története némi lírai felhangot is kap – de épp csak annyit, hogy élvezhető legyen. A film egyik tanulsága épp a bemutató után rögtönzött beszélgetésen derült ki: az egyik ok, amiért Magyarországon „ragadtak”, mert itt még létezhetnek abban a formában, ahogy ők megszokták és szeretik, az elhízott Nyugaton tüzet sem gyújthatnak, lovasszekérrel sem közlekedhetnek – nincsen számukra hely. Gyertek Erdélybe!