Hányan lehetnek körülöttünk, akik a 20. század elején születtek? Hogyan élnek? Mi a közös bennük? Mit tanulhatunk tőlük? Heddy Honigmann dokumentumfilmje nem válaszol minden kérdésre, de néhányra igen tanulságosan és szerethető módon felel.
Született 1912-ben, 1915-ben, 1918-ban... – jelenti meg a film minden szereplőjének a bemutatásakor egy-egy rövid felirat. Járókeret vagy bot segíti nehézkes lépteiket, esetleg nincs is arra szükségük – mintha évek barázdálta arcuk valahol pár évtizeddel ezelőtt megunta volna jelezni a korukat. Ha szembejönnének az utcán, olyan 80 évesnek tippelnénk őket – hát tévednénk: ez a film hét olyan ember portréját rajzolja meg, aki több mint egy évszázadot átélt. Ahogy az egyes arcok szép sorjában felvillannak – mindenki a saját hétköznapi tevékenységei közepette, a saját társaságában és környezetében –, máris vizslathatjuk ösztönösen, hogy mi a közös bennük, mi lehet a titkuk.
Adott ugyanis egy néni, aki egy norvég fjord fodros partján nevelgeti a palántáit néma csendben, természetközeli békében és többnyire magányosan. Adott egy New York-i néni, aki szexuálpszichológusként dolgozott egész életében, az abortusz legalizálásáért küzdött hajdanán. Egy New York-i bácsi – egykori komikus – az élet csodájáról filozofál (tőle loptuk e cikk címét is). Egy Los Angeles-i néni szemében ma is tűz gyullad, amikor dobok közelébe kerül: a dobolás volt az élete. Egy idegen akcentusú néni bolhapiacon árulgat New Yorkban, évtizedekkel azután, hogy Hitlerrel találkozott, majd előle menekült. És ott van még a hágai öregúr, aki mindenek felett az emberi közösségben hisz, s az emberi jogokról szóló rengeteg könyv mellé meg akarja írni az emberi kötelességek nagy könyvét is, meg a limai orvos, aki ma is bejár a kórházba gyógyítani. Mozaikszerűen összerakott történeteik között vissza-visszatér egy rokka szimbolikus képe, amelyen csak pereg, egyre pereg a fonal, hosszan, mintha az élet fonala készülne a szemünk előtt.
Egyik-másikuk háttértörténete nagyobb hangsúlyt kap – náluk sokkal fiatalabbak életútja is megér egy regényt –, olykor archív felvételek teszik szemléletesebbé a kalandokkal teli régmúltat, ők maguk pedig csak mesélnek és mesélnek, múltról, jövőről, szerelemről, műveltségről, felelősségről, családról, az öregségről – ami csak annyiban különbözik a fiatalságtól, hogy „nem tudsz megtenni mindent, amit korábban meg tudtál” –, és még a halálról is.
Közös bennük, hogy a már rozoga testben éles elme és mérhetetlen bölcsesség rejtőzik, tele vannak humorral, a gondolkodásuk szinte meglepő mértékben modern és friss, életrevalóak és kíváncsiak.
Mindannyiukat végtelen szeretettel és tisztelettel mutatja be a film, a kamera olykor végigpásztáz egy öreg kezet, és egy nem hétköznapi szépség fogalmát rajzolja fel. Szókimondó kíváncsisággal közelít alanyaihoz, rá-rákérdez kényesebb részletekre is, és olykor azon kapjuk magunkat, hogy muszáj nevetnünk a szereplőn, a szereplővel, az egész abszurd helyzeten (mint amikor a népmesében a hőst segítő öregasszony továbbküld a még öregebb nénjéhez, itt a már megismert, nagyon öreg néni mellett felbukkan a szinte ugyanolyan öreg húga, akivel élenk vitába bocsátkozik arról, hogy mi az igazán fontos a jelenben – a múlt vagy a jövő).
Hogy fény derül-e a (nagyon) hosszú élet titkára? Ezt döntse el mindenki maga. Tény, a holland rendezőnőnek sikerült megmutatnia az öregkor szépségét – hiszen itt egyértelműen ez volt a cél. Ez a film nem szól a sokszor évtizedeket megkeserítő betegségekről, magányról, veszteségekről, elhagyatottságról, és az öregkor megannyi árnyoldaláról. Ráadásul eléggé kényelmesnek tűnik maga az alkotómunka is: a megszólaltatott „százontúliak” többsége az Egyesült Államokban él, ketten Skandináviában, egyikük Limában (ahonnan Honigmann származik). A jelenük kiegyensúlyozott, jól szituált városi értelmiségiek valamennyien. De mi van a világ többi sarkában / a társadalom többi rétegében? Nagyon megnéznénk, hogyan él, mi mindent tudna mesélni egy „százontúli” mondjuk a Közel-Keleten, Indiában, Japánban vagy Új-Zélandon... mert hogy Kelet-Európában hogyan és mit, azt nagyjából sejthetjük. Ez a film legnagyobb hibája.
A Százontúliak szinte nem készült el, a Holland Filmalap ugyanis eleinte túl rizikósnak ítélte a(z egyébként 70 éves) rendező munkastílusát: szabadon forgat, és nem tudja előre, hogy pontosan mit fog kihozni az adott témából. Örühetünk, hogy mégis bizalmat szavaztak neki: sokat látott és tapasztalt „százontúliaktól” tanulhatjuk meg, hogy bármilyen csapás ér, tovább kell és lehet rajta lépni, hogy az élet szép és tele van meglepetéssel, s ezért minden reggel érdemes kikászálódni az ágyból.
