A Machan a bankárból lett, őszülő és kopaszodó, Oscarra is jelölt producer első saját rendezése. Nem is rossz próbálkozás, sőt: mindjárt Velencében mutatkozhatott be vele. Olasz nevével – aminek nincs köze ama nagy mesteréhez – Uberto Pasolini legutóbb Srí Lankán vágott bele valós alapú filmes projektjébe.
A Machan egy pici, távoli ország pici és távoli filmgyártásának kevés nemzetközi koprodukciója közül való. Keserédes vígjáték, amely mögött egy öt évvel ezelőtti híranyag áll: 2004-ben egyszerűen elpárolgott a Srí Lanka-i kézilabdacsapat egy bajorországi nemzetközi bajnokságról. A film a Srí Lanka-iak szemszögéből meséli el a páratlan esemény előzményeit, arcokat, karaktereket hoz a néző elé egy nagyon távoli világból.
A középpontban néhány fiatal Srí Lanka-i férfi áll, aki kétségbeesetten küzd a nyomorral. Vékony keresetük – mindegy, hogy az utcai narancsárulásból vagy vécétakarításból származik, esetleg jobbacska gigolo-fizetés – nem elég semmire: hitelezők szorongatják őket, gyerekeket kellene nevelni, valakik (sejtjük azért, kicsoda!) eladják a fejük fölül a vityilójuk tetejét... Megpróbálnak ugyan eljutni Németországba, ahol munkát lehetne találni, de vízumkérésüket minden alkalommal kegyetlenül visszadobják.
A szerencse egy hirdetést vet útjukba: egy bajor városkában kézilabda-mérkőzést szerveznek, amelyre a Srí Lanka-i csapatot is szeretettel várják. Bár sosem hallottak még erről a játékról, és soha nem is létezett az egész országban egy kézilabdacsapat, a szegénységből való szabadulás reménysugara kreatívvá teszi őket. Letöltik a szabályzatot az internetről – először igaz, hogy handball helyett a footballét –, egyenmezeket vásárolnak megtakarított pénzükből a kötelező csapatfotóhoz, és addig küzdenek, amíg valóban sikerül eljutniuk Németországba.
A film hullámhegyek és -völgyek remekül eltalált sorozata. A 8 személyesről 23 személyesre dagadó rongyos, szedett-vedett csapat minden egyes tagja szimpatikus figura – még a csaló uzsorás is azzá lesz, amikor idegenben megpróbálja összetartani ezt a sereg senkit, akinek csak a közös meze jelenti már az identitását. Német földre érve ugyanis hamar kiderül, hogy nem lehet csak úgy lelépni: játszani kell!
Alaposan átgondolt forgatókönyv, remek dialógusok és hiteles színészi játék áll a film sikere mögött, ugyanakkor szinte érezhető a nyomor szaga és piszkos ragacsossága. Az ebbe ágyazott kis történetek szintén megrázóak: az elutazás előtti este az egyik botcsinálta kézilabdás elegáns étterembe viszi ünneplőbe öltözött, népes családját, ahol azok megilletődnek, és nem nagyon tudnak viselkedni; az örökké rezzenéstelen arcú sírásóról kiderül, hogy egyenként ásta el a saját családtagjait, egy társuk pedig igencsak dühös a pazarlást jelképező – Srí Lankán meleg levegőt fújni a kézre! – és az emberi méltóság sárba tiprását megtestesítő fürdőszobai kézszárítóra.
A szegény ember azonban jószívűséggel és sok-sok humorral képes túllépni a nehézségeken: a forgatókönyv kihasznál minden, a szereplők számára szokatlan helyzetből adódó poént, a néző csorgó könnyekkel nevet egyik-másik jeleneten. Láttunk már számtalan olyan filmet, amelyben balfácánokból verődik össze egy „sportolócsapat”, amely aztán megnyeri a nagy végső mérkőzést, de ilyen csapatot még nem láttunk: veszítenek, a győzelem számukra az a megdicsőült pillanat, amelyben összetartozásukat először és utoljára érezhetik. A végső, nagy győzelem pedig az a hajnal, amikor új életet kezdhetnek, munkát kereshetnek, hogy otthon maradt szeretteiket kiemelhessék a mértéktelen szegénységből. A leleményesség és a kitartás elnyeri tehát méltó jutalmát, a néző pedig egy bő másfél órás filmélménnyel gazdagodik. A film külön bája az európai fülnek különlegesen csengő nyelv dallama és a képeken itt-ott szépen ívelt rajzokként megjelenő Srí Lanka-i írás.