Valamilyen oknál fogva David Mamet filmjei rendre elkerülik az itteni mozis és dvd-s filmforgalmazók figyelmét, pedig Mamet talán a kortárs Hollywood egyik legeredetibb és legtudatosabb alkotója, legyen szó akár forgatókönyvírásról, akár rendezésről. A Redbelt, hasonlóan a rendező jobb filmjeihez, ugyanazt a fegyelmet és szigort hordozza magán, amit már A gyilkossági csoport (Homicide) is 1991-ben.
A Redbelt hőse, az anyagi gondokkal küzdő Mike Terry MMA-oktató egyszerű életet akar élni, megalkuvások nélkül. Nem akarja kompromittálni az általa legnagyobbra becsült küzdelem tisztaságát, ezért nem hajlandó például pénzdíjas versenyeken részt venni. Mamet forgatókönyve viszont olyan helyzetekbe sodorja, amelyek egyre inkább arra késztetik, hogy megszegje kódáját. Ő azonban nem hajlandó feladni, mindig keresi a megoldást, ami még azzal sem sérti a morális burkot, hogy esetleg egyéni haszonnal jár.
Terry alakja már szinte túlságosan is eszményi, makulátlan: minden erejével igyekszik becsületes maradni, segíti a tanítványait és a bajba jutottakat, ugyanakkor végtelenül naiv is. Ide-oda dobálják a körülmények és az őt kihasználó emberek. Amiért azonban mégsem válik terjengőssé a karakter, az egyrészt Chiwetel Ejiofor szuggesztív játékának, másrészt annak a ténynek köszönhető, hogy Mamet nagyon ügyesen adagolja a film folyamán Terry jellemének felépülését.
A fokozatosan kibontakozó szálak és események eleinte mintha sehová sem vezetnének, kuszának tűnnek. Szinte a film felén is túl kell lennünk ahhoz, hogy megértsük, a mellékvágányok csak előteréül szolgálnak a film tulajdonképpeni történetének, amely Mike mentális-erkölcsi küzdelme. Amellett, hogy ez a formula Hollywoodban nagyon is bejáratott, a film mégsem válik erőltetett, üres tucat-üdvtörténetté.
Sőt, a film egyik legnagyobb érdeme, hogy mindenféle manír és túlzások nélkül, szinte hagyja megtörténni önmagát. Erkölcsi-morális film ez, de hangnemében nem kioktató, s azt sem érezzük, hogy további magyarázatokra lenne szükségünk. A címben szereplő öv sem válik valamilyen túlzottan misztifikált dologgá, erkölcsi díjjá, amit Terrynek el kéne érnie, ugyanakkor az első említése után végig jelentése és jelentősége marad a film alatt, ami azonban majd csak a mű végén teljesedik ki.
David Mamet filmjeinél nem először fordul velem elő, hogy úgy érzem, egy kicsivel többet kapok, mint amit várok. A Redbelt egy fantasztikusan kidolgozott, finomra hangolt alkotás, ami egy jó színdarabhoz hasonlóan sosem hagyja, hogy a nézője félrenézzen. Mamet a filmen keresztül megszakítások nélkül feszíti egymásnak az oldalakat, tartja ki a feszültséget, folyamatosan fenntartva ezzel a történet feszességét és nem utolsó sorban az érdeklődésünket. Mamet – ahogyan fentebb említettem – rendkívül lassan, ráérősen vezeti be a filmet alkotó szálakat, amelyek még az első óra után is úgy tűnik, hogy mintha sohasem érnének össze.
És amikor összeérnek, akkor természetesen Mike személyében teszik azt, akit azonban meglehetősen szélsőséges választásokra késztet a film. Mindenki csak dobálja, és végül mindent elveszít, az anyagiakat, a feleségét, a vélt és valós barátait, mindent, ami a materiális szférához köti. Emellett mindent megnyer, ami ezen túl van. Mert mindig van kiút, csak meg kell találni.
A Redbelt minden szinten profi és intelligens alkotás, ugyanakkor egyetlen percével sem akar többet elérni, mint amire hivatott: izgalmas és feszültségben gazdag dráma, egy tudatos és őszinte ember drámája, ugyanakkor az utóbbi évek egyik kiemelkedő sportfilmje.