Gondolom, valami ilyesmit teszteltek a program összeállítói, amikor kigondolták az idei No Limits blokkot. Persze, a kérdésnek a kolozsvári fesztiválközönség vonatkozásában lehet értelme, bár a visszhangokból ítélve a keleti filmek szenvtelen agressziója inkább megviselte a nézőket, mint a No Limits inkább csak üdítően izgalmas filmjei.
Noha a Columbia Pictures égisze alatt fut, a Cory Yuen rendezte hongkongi So Close című akciófilm csak távoli rokona a Mission Impossible filmeknek: ez esetben gyönyörű keleti hölgyek játszanak a lényeges kártyákkal. Lynn és Sue feltaláló apjuktól örökölték a World Panoráma szatelit-rendszert, és munkamegosztásban élvezik gyümölcseit: Sue Dozer módjára, a monitorok előtt ülvén irányítja fegyverkezelésben és kung-fuban jártasabb nővérét, miközben az végrehajtja a megrendelt gyilkosságokat. A stílusos, leheletkönnyű és lehetetetlen összecsapásokat kinek-kinek a képzeletére bízom, amint a technológia csodáit is. A cím jelentése a lányok ellen indított rendőrnő szemszögéből teljesedik ki, aki – noha finom női ösztönével nagyon közel kerül hozzájuk – mégsem tudja maradéktalanul leleplezni a bűnöző lányokat. Illetve akkor és oly módon tapasztalja meg az áhított közelséget, amikor a legkevésbé sem számítana rá: nővére tragikus halálát követően Sue megvallja vonzódását Hong, a rendőrnő iránt. Hát erre tényleg nem számíthattunk a Halálos fegyver tradíciójából kandikálva kifelé.
A női árnyalat teszi sajátossá Jane Campion In the Cut című krimi-thrillerét is. A szokásos „nőket gyalázó sorozatgyilkos, borostás-gyanús zsaru és potenciális áldozat tanárnő" felállásra finoman elmosódott beállítások íródnak rá, virágzó bokrok, libbenő női ruhák és városi színfoltok képei. Az egyedül élő tanárnő magányát különböző férfiakkal osztja meg: néger diákjával, a negyed szolgálatos őrültjével és persze a végtelenül érzékeny szeretőnek mutatkozó rendőrrel. Lehet, hogy Campionnak kitűzött célja volt a női test erogén zónáinak és a női (hetero)szexualitásnak a minél alaposabb tanulmányozása, de ez vajmi keveset segít a sorozatgyilkosság útvesztőiből kievickélni próbáló nézőnek: a film világosan kettéválik egy szoft testi szerelem-tanfolyamra és egy átlagos krimire.
És még mindig a nő: Steven Shainberg Secretary című filmje a komikum felől közelít meg egy bizarr kapcsolatot, és ez az összetevő teszi némileg elviselhetővé a művet. Az öncsonkító hajlamú, pszichiátriáról szabadult lány emberére talál az ügyvédi iroda vezetőjében, aki frusztrációit a főnöki szigor gesztusaival leplezi. Sikerül megszabadítania titkárnőjét az öncsonkító indíttatásoktól és a gyerekes viselkedésmódtól, de csak egy újabb függő viszony kialakítása árán. Mazochista beállítódású hősnőnk ráhangolódik erotikusan szadista munkaadója ritmusára, és kéjesen tűri (sőt, generálja) a betűhibákért fenekére kapott ütéseket vagy étrendjének drasztikus kontrollját. Az itt a vége fuss el véle mesei befejezésben a boldog házaspárként viszontlátott emberpár pokla mennyországgá válik. Bár ki tudja.
Ha nemi identitások, akkor Karim Ainouz Madame Sata-ja érdemel különös figyelmet. A címszereplő Madame Sata nagyratörő, biszexuális, alkalmi transzvesztita családfő, aki színpadi sikerről és csillogásról álmodik a nyomor peremén. A pergő ritmusú, kávéházakban és show-k során filmezett, jelmezekben és színekben tobzódó film sajátosan egyensúlyoz a dokumentumfilmes hitelesség (igaz történetről van szó) és az egzotikus figurák között, a hangulatok egymásra vetülése pedig nem egykönnyen felejthető élménnyé teszi Ainouz filmjét.
Végezetül pedig arról a filmről, amely valóban kikezdte jelen recenzens határait. Matthew Barney Cremaster 3 című háromórás opuszáról nem azt állítanám, hogy rossz film, hanem azt, hogy nem film (feltehetőleg alkotói szándéka szerint sem az). Performanszok, mű(vi)alkotások, anyagok, minták, mozgások és ütközések lefilmezett verziója ez, narráció, avagy a nézőt a képi világba bevarró technikák nélkül. A Guggenheim Múzeum terének vagy az észak-amerikai vizuális kultúra mozaikkockáinak köszönhetően a mű utolsó harmadában több fogódzóra lelünk, bár ezek nem feledtetik azt a keserű szájízt, ami addigra kialakul(hat), miután több percen keresztül azt szemléltük, hogy egy bőrkötényes (szabad)kőműves hogyan önt tele cementtel egy liftkabint. Szóval: próba szerencse.
