A historikusok és a nézők közmegegyezése szerint David Lean 1957-es magnum opusa az egyik legnagyszerűbb háborús film, mely valaha készült. Nem vitatva e megállapítás jogosságát, tegyük fel óvatosan a kérdést: tényleg egy vérbeli háborús moziról van szó, vagy inkább egy végtelenül összetett, feloldhatatlan dilemmákkal tűzdelt erkölcsi drámáról?
Hét Oscar-díj, több mint húsz egyéb szakmai kitüntetés, az eredeti költségvetést (2 millió dollár) tizenötszörösen felülmúló bevétel, megannyi lelkendező kritika és a vetítőtermekből szédelegve kisétáló nézők tömegei: ha a puszta tényekből indulunk ki, akkor is nehezen vitathatjuk el, hogy a Híd a Kwai folyón az 1957-es esztendő egyik legfontosabb filmje volt (és most nagyvonalúan feledkezzünk el arról, hogy ugyanebben az évben mutatták be a Cabiria éjszakáit Fellini, A nap végét és A hetedik pecsétet Bergman, A kiáltást pedig Antonioni rendezésében). Hogy műremek-e? Nem vitás. Az viszont, hogy a kiváló David Lean általános érvényű, lehengerlően összetett erkölcsi drámáját annak idején háborús filmként „anyakönyvezték”, akkor is tévedés, ha a Híd a Kwai folyón megfelel e zsáner tágan értelmezett fogalmának. Pierre Boulle 1952-es – a maga idejében egyébként nem kevésbé sikeres – regényének „felképesítése” épp azért múlta felül saját korát, mert ékesen bizonyította be: a fegyverropogás, az ágyúdörgés és a halálhörgés idegtépő zajánál is sokkal elviselhetetlenebb a lélek csöndje.
A második világháború időszakában, 1943-ban egy brit ezred érkezik Thaiföld egyik eldugott, zord hadifogolytáborába, a dzsungel mélyére. Saito ezredes (Sessue Hayakawa) közli a messzi földről érkezett rabokkal, hogy fel kell építeniük egy stratégiai fontosságú vasúti hidat, mely összekötné Bangkokot a burmai Rangunnal. A közkatonák azonnal munkához is látnak, vezetőjük, Nicholson ezredes (Alec Guinness) viszont megtagadja az utasítást, mégpedig a genfi egyezményre hivatkozva, mely megtiltja, hogy tiszteket is kétkezi munkára fogjanak. Az érzéketlen japán táborparancsnok és az elvhű brit ezredes pszichológiai hadviselése végül az utóbbi győzelmével zárul, Nicholson azonban nem elégszik meg ennyivel.
Be akarja bizonyítani, hogy nemzete – és ő maga is – magasabb intellektuális és kulturális nívót képvisel, mint a „barbár” japánok, így hát elhatározza, hogy saját katonáival, fogvatartói segítsége nélkül építteti fel a hidat, ezzel is egyértelművé téve: az ő – és csapata – szellemét a legnagyobb túlerő sem törheti meg. A táborból időközben megszökik egy Shears nevű amerikai katona (William Holden), majd később, immáron egy brit különítmény tagjaként tér vissza, hogy még időben felrobbantsák a hidat, meghiúsítva ezzel Nicholson és Saito terveit.
Boulle és Lean végeredményben ugyanazt a morális problémát ábrázolják, amit a populáris művészet temérdek fontos alkotása megvilágított már a Robinson Crusoe-tól egészen A legyek uráig: létezik abszolút erkölcsiség? Mi történik az egyénnel, ha egy, a világtól hermetikusan elzárt földdarabon kell tengődnie, ahol nem vagy csak korlátozottan érvényesek azok a civilizációs normák, melyeket egész életében zsinórmértéknek tekintett? Nicholson a saját morális kódja szerint cselekszik, amikor megtagadja Saito parancsát – alávetve ezzel magát a hosszú napokig tartó kínzásnak. A japán ezredes a porba hajítja a genfi egyezmény szövegét tartalmazó dokumentumot, és megüti Nicholsont, amikor a brit az elvileg nemzetek felett álló, konszenzuális szabályokra hivatkozik. Saito úgy véli, „háborúban mindent szabad”, de erre önző oka is van, hiszen ha a híd nem épül fel időben, harakirit kell elkövetnie.
A brit és a japán kultúra egyébként nem is különbözik egymástól olyan jelentős mértékben, mint ahogy a film sugallja. Hiszen mindkettőben központi szerepet játszik a régi hagyományok és erkölcsi értékek tisztelete, a nemzeti büszkeség, a munkavégzés terén tanúsított különös precizitás, az izolacionista külpolitika, és a sort akár napestig folytathatnánk. Esetünkben a két katonai vezető mentalitásbeli különbsége abban mutatkozik meg, hogy míg Saito afféle készen kapott őskáoszként tekint a háborúra, melyben kizárólag pragmatikus egyéni- és csoportérdekek létezhetnek, addig Nicholson kulturális frontot nyit a két tábor hadviselésében. Egyfajta tévesen értelmezett felelősségérzet, illetve – már eleve célvesztett – civilizatórikus küldetéstudat hajtja, amikor meglepően nagy svunggal fog bele a híd felépíttetésébe.
A film egyetlen hibája – ha egyáltalán érdemes ilyesmiről beszélni –, hogy Nicholson színeváltozása nem a maga folyamatszerűségében jelenik meg, hanem egyetlen – és meglehetősen spontánnak tűnő – döntés eredményeként. Sőt, az is kérdéses, hogy a saját délibábos álmaiba végül ténylegesen beleőrülő Nicholson vajon kezdettől fogva magában hordozza az erkölcsi és szellemi leépülés csíráját, vagy csak a rendhagyó határhelyzet hajlítja meg a valóságérzékelését. Egyáltalán nem kizárt, hogy inkább az utóbbiról van szó. Hiszen a dzsungelben könnyebben szétporlad a lélek, a jellem és a szellem – erről szól Coppola monstruózus szerzői látomása, a Híd a Kwai folyónnal rokon tematikájú Apokalipszis most, Martin Scorsese minden ízében mesteri Némasága és Werner Herzog hipnotikus erejű gyöngyszeme, az Aguirre, Isten haragja is.
Nicholsont ugyanakkor nem csupán a civilizációteremtés igénye motiválja: a végül magas színvonalon felépülő, a japán mérnökök kívánalmait messze felülmúló híd a nagyravágyó ezredes robusztus emlékműve is egyben. Az alkotás elemi vágya és dühe a legellenállhatatlanabb hajtóerő, és a brit ezredes végső soron eme önző cél oltárán áldozza fel rigorózus erkölcseit, s vállalja az ellenséggel való kollaborációt. Így válik hasonlóan tébolyodott, morálisan megbillent zsarnokká, mint az Apokalipszis most Kurtz ezredese.
A hídépítés motívuma ugyanakkor szerzői metaforaként is értelmezhető. David Leant a Kései találkozás óta csodálom, s a brit rendezőóriás hosszú karrierje során szinte szakmányban gyártotta a filmbéli hídhoz hasonlóan stabil alapokon álló, precíz, kifogástalan minőségű mozgóképes felépítményeket. 1957-es műremekének pedigréje a nagyszerű konfliktusábrázolás, illetve karakterizáció mellett a pazar képi világban keresendő. A filmet nem komfortos stúdiókörülmények között, hanem Sri Lanka nyugati régiójában forgatták. A trópusi hőséggel küzdő színészek gesztusai ekként megrendítően őszinték, a helyszín pedig csodamód megtermékenyítte Jack Hildyard operatőrt: egymást követik a nagyszabású, egyszerre festményszerű, de a dzsungel lélekőrlő embertelenségét is leleplező képkompozíciók.
Lean és a forgatókönyvírók, Carl Foreman és Michael Wilson (akik a munkálatok idején a hollywoodi feketelistán szerepeltek, ezért kizárólag titokban dolgozhattak, s teljesítményüket csupán a nyolcvanas években, posztumusz ismerte el Oscar-díjjal az Amerikai Filmakadémia) két alapvető ponton írták felül Boulle regény eredetijét. Sheers a filmverzióban egy kalandortermészetű amerikai tengerésztiszt (sőt, valójában közkatona, és csupán saját túlélése érdekében bújt tiszti uniformisba), míg Boulle könyvében ugyanannak a brit alakulatnak a tagja, melynek kötelékében a Jack Hawkins által alakított Warden is tevékenykedik. Ennél is jelentékenyebb módosítás, hogy a filmben – ellentétben a regénnyel – végül felrobban a híd.
„A régi filmek feszesebbek voltak” – A kolozsvári születésű vágó, Teddy Darvas utolsó interjúja
Hang- és filmvágóként David Leantől és Korda Zoltántól tanulta a szakmát az 50-es évek nagy brit szuperprodukcióiban. Korda Sándor iskolai barátjának, Darvas Simonnak a fia dolgozott Vittorio De Sicával és André de Toth-tal is. A Korda-saga egyik utolsó szemtanúja Londonban emlékezett a múltra.
A forgatás egyébként korántsem ment zökkenőmentesen. Lean csak a sokadik választás volt a rendezői pozícióra: korábban John Ford, Howard Hawks, William Wyler, Fred Zinnemann és Orson Welles neve is felmerült a projekt kapcsán. Ennél is érdekesebb, hogy Lean eredetileg nem Sir Alec Guinnesst, hanem Charles Laughtont akarta megnyerni Nicholson szerepére. Laughton azonban – szerencsére – nem mutatott érdeklődést a feladat iránt, ráadásul fizikailag sem felelt volna meg a szerep követelményeinek. A fáma szerint Guinness vérig sértődött, amikor a rendező közölte vele, hogy másvalakire bízta volna Nicholson karakterét. A színész olyannyira elkedvetlenedett, hogy már azt fontolgatta, összecsomagol és hazatér Angliába. Élete legszerencsésebb döntését hozta meg, amikor mégis belevetette magát a munkálatokba. A végeredmény a filmtörténet egyik legemlékezetesebb és legmegrázóbb alakítása.
A Híd a Kwai folyón az 1957-es esztendő legjövedelmezőbb filmje volt Angliában és az Amerikai Egyesült Államokban. A hatvanas évek derekán ismét bemutatták, és akkor sem okozott csalódást: újra vastagon hozott a konyhára. Hatvanhat év után is kijózanító pörölycsapással felérő, egyszerre gyönyörű és torokszorító mese a morális ütközőzónába sodródott kisember lelkében dúló háborúról.
