Bryan Cranston vadonatúj sorozata nem lesz a következő Breaking Bad.

A huszonegyedik század rohanó, pörgős, zaklatott és zilált világa és vele együtt a figyelmünket a végletekig megosztó, gyakorlatilag megállás nélküli online létezés mozgókép-fogyasztási szokásainkat is radikálisan átformálta. Manapság sokan már nemcsak azért követik szívesebben nyomon az egymással vérre menő rivalizálást folytató streaming-szolgáltatók és a tengerentúli kábelcsatornák különféle, jóformán felfoghatatlan mennyiségben ránk zúduló sorozatainak epizódjait, mert a hollywoodi mozimogulok kifogyni látszanak az eredeti húzásokból, hanem azért is, mert egyszerűen nincs már türelmük megszakítás nélkül, egy óránál tovább haladni egy történet fonalával. Persze mulasztás lenne figyelmen kívül hagyni a binge-watching, vagyis a sorozatdarálás jelenségét, de televíziós reneszánsz ide vagy oda, egy-két valóban kiváló közelmúltbéli szériát leszámítva többnyire ezt a fogyasztói magatartást sem az elmésen megalkotott történetvilágokban való mélyebbre ásás, a rétegzett karakterek vagy a meghökkentő, de nagyon is indokolt fordulatok táplálják, sokkal inkább az olcsó, hatásvadász és parasztvakító cliffhangerek. Nem ritka, hogy az alkotók a legvékonyabb sztorikat is addig nyújtják, addig facsarják belőle a tartalmat, az újabb epizódokat és évadokat, amíg azokból végképp ki nem fogy a szufla, élettelen és meggyalázott porhüvelyüket pedig egy mocskos rongyhoz hasonlóan félre nem lehet dobni. Az sem igazán probléma, hogy egy megszeretett karaktereinkhez méltó befejezés helyett valami kiábrándító lezárást kapunk, hiszen úgysem gyászoljuk sokáig a dolgot, mert a stáblista első betűinek beúszásakor az algoritmus már feledtetné is velünk az addig látottakat azzal, hogy a felkínált tippjeivel arra ösztönöz, hogy rögtön válasszunk is új néznivalót a kínálatból. Ennek a jelenségnek lehetne egyik szótári illusztrációja a Your Honor című sorozat.

Ez pedig azért is meglepő tény, mert az izraeli Kvodo című széria Bryan Cranston nevével fémjelzett amerikai remake-jét annak a Peter Moffatnak „köszönhetjük”, aki korábban az HBO remekbeszabott Aznap éjjel (The Night Of) című jogi drámájának eredetijét, a brit Criminal Justice-t írta. Ráadásul az alapsztori sem rossz: a Your Honor egy New Orleans-i bíróról, Michael Desiatóról szól, aki sziklaszilárd elvei és makulátlan lelkiismerete miatt elsősorban nem a törvény kőbe vésett szavai alapján hoz ítéletet, sokkal inkább azt nézve, szerinte mi a helyes döntés az adott helyzetben. A nemrég megözvegyült Desiato bíró empatikus, nagyszívű és védelmező az elesettekkel szemben, ha azok valóban kiszolgáltatott, kilátástalan helyzetük miatt érezték úgy, hogy meg kell szegniük a törvényt, így igencsak kellemetlen szituációban találja magát, amikor egy nap a fia azzal áll elé, hogy figyelmetlenségből elgázolt egy motorost, majd pedig az eset okozta sokk miatt a segítségnyújtást is elmulasztotta. Hősünk természetesen egy ilyen helyzetben sem tagadja meg önmagát, így rábeszéli fiát a helyes döntésre, mégpedig arra, hogy azonnal adja fel magát a rendőrségen. Mielőtt azonban ez megtörténhetne, kiderül, hogy a cserbenhagyásos gázolás áldozata nem más volt, mint a befolyásos helyi maffiafőnök fia, akinek apja a „szemet szemért”-módszereiről híres, így bírónknak végül helyesebb útnak tűnik az a megoldás, hogy fia védelmében megpróbálja eltussolni a bűncselekményt, aminek következtében a csontvázak elkezdenek sokasodni a szekrényében.

A Your Honor nemcsak a titkok felemésztő hatásáról szól, hanem azokat a kérdéseket is folyamatosan felteszi főszereplőjének (és vele együtt a nézőnek is), hogy mikor mi a helyes, meddig lehet játszani a szabályokkal, és hogy valóban minden belefér-e azért cserébe, hogy megvédjük a gyermekünk életét. A jogi drámába oltott thrillernek fontos témái a korrupció, a hatalmi játszmák, bűn és bűnhődés, ám ezek közül egyikkel sem foglalkozik igazán behatóan, inkább csak amolyan nézőcsalogató elemként használja őket, hogy aztán mindent beáldozzon a hatásvadász fordulatok oltárán. Pedig a pilot még igazán megnyerő. Valódi és mély emberi dilemmákat láthatunk, megspékelve a rendhagyóan hosszú, de karfaszorítóan izgalmas és pattanásig feszült gázolás-jelenettel, amelyben tökéletesen átérezhetjük a bíró asztmával küszködő tinédzser fiának helyzetét, amikor egy vezetés közben bekövetkező befulladás miatt elüti a gengszter fiát, majd pedig hiába próbálkozik, a rajta eluralkodó asztmás rohamtól egyszerűen képtelen segítséget hívni. Az első részben még minden motivált, hiteles és emberi, a fiút alakító Hunter Doohan játéka pedig érzékeny és megfogó.

Később azonban ez a vonulat teljesen eltűnik a Your Honorból. Desiato bíró fia, Adam belső drámájára, lelki vívódásaira, bűntudatára egyre kevesebb időt szánnak az alkotók, egy ponton túl pedig Adam karaktere már csak biodíszletként van jelen a történetben, holott alighanem az ő szemszöge is lett volna olyan izgalmas és érdekfeszítő, mint apja kálváriája, aki közben a hazugságok, bizonyítékhamisítások és ügyeskedések miatt nyakig merül abba a szarba, amiből fiát szerette volna kimosdatni. Az írók ehelyett inkább innen-onnan behozott és egyre gyarapodó mellékkarakterekkel, sehova sem vezető, vagy túl könnyen, jórészt tét nélkül eltűnő mellékszálakkal igyekeznek vért izzadva és erőltetett módon nyújtani a cselekményt, hogy kitöltsék a tízszer egy órás játékidőt. Nekünk, nézőknek pedig nem is az az elsődleges problémánk, hogy egy idő után már nehéz követni, hogy ki kihez, mi mihez is tartozik, hanem az, hogy már a harmadik résznél összezavarodunk azzal kapcsolatban, hogy kik is valójában a főszereplőink. Persze, érdekes látni, hogy egy külvárosban elkövetett cserbenhagyás pillangó-effektusa hány ember életét változtatja meg radikálisan, ám nem úgy, ha ez közben a történetmesélés rovására megy. És hiába görget a tucatnyi mellékszál és -karakter újabb és újabb akadályokat Desiato bíró elé, ha azok csupán olcsó módon késleltetik a valódi megpróbáltatásokat, mellesleg pedig olyan röhejesen egyszerűen elsimulnak, mint például a Tudom, mit tettél tavaly nyáront idéző zsaroló-szál.

Ugyanilyen írói hibának könyvelhetjük el az összecsapott befejezést és a sorozatban látható rengeteg véletlen egybeesést is, aminek hatására sokszor az az érzésünk támadhat, hogy nem is egy sokáig érlelt ötleteket és megoldásokat felvonultató prémium kategóriás televíziós drámát, hanem valami futószalagon gyártott hamisítványt láthatunk. Közben pedig az alkotók olyan hiteltelen és kizökkentő húzásokkal próbálják elhitetni velünk, hogy márpedig a Your Honor legalább úgy van megírva, mint mondjuk a True Detective első évada volt, mint egy csupán egyszer feltűnő, ám akkor csípőből Voltaire-t idéző halottkém, vagy egy hullaeltakarítás közben iróniáról értekező testőr. Ehhez jön még a maffiavezér Jimmy Baxter karakterének egysíkúsága, akit a nagyon szegény ember Joe Pescijének nevezhető Michael Stuhlbarg alakít rémesen teátrálisan, valamint az a tény, hogy erőltetett, felesleges, hovatovább következetlen módon még a koronavírus-járványt is sikerült beépíteni a sztoriba.

Ezek után már hiába is emelnénk ki olyan pozitívumokat, mint a tárgyalótermi drámaként amúgy egészen jól működő nyolcadik epizód, a remek zeneválasztás, New Orleans városának sokarcú és szépen fényképezett szerepeltetése, vagy éppen a főhőst alakító Bryan Cranston rendkívül érzelemgazdag játéka, az összképen már úgysem javítana semmit. A Your Honor ugyanis tipikus példája annak, hogy egy olyan történetet hígítanak fel sokszorosan csak azért, hogy aztán sorozatként lehessen értékesíteni, amelyben maximum egy kétórás játékfilm potenciálja rejlik.