A mozizás folyamatában fontos tényező a film. Néha azonban mindegy, hogy mit nézünk, csak mozizzunk. Csak menjünk el a moziba. Ugyanakkor az, hogy mit nézünk, meghatározza azt, hogy hol nézzük, az pedig, hogy hol nézzük, meghatározza azt, hogy hogyan nézzük.
Mozizzunk!
Szeretek filmet nézni. De nem mindegy, hogy hol és hogyan. Tévé, videó, mozi. Filmet nézni az otthoni dobozban általában üres időtöltésnek minősül. B–kategóriába illő filmek végtelen sorozatával tömik tele a tévécsatornákat, s ha néha előfordul egy-egy jó film, arra gondolok, hogy milyen jó lenne egy széles vászon és valamivel jobb hangtechnika. A tévé mellett ott a videó, amelynek egyetlenegy előnye van a tévével szemben: akkor nézhetem meg a filmet, amikor az időm megengedi. És megállíthatom, ha egy-egy érdekesebb filmkockát hosszasan szeretnék tanulmányozni. És tekerhetem előre, hátra. Az igazi azonban a mozi. Itt minden megvan, mi szemnek és fülnek ingere. Széles vászon, és jó esetben kiváló hangtechnika. A mozi(zás) azonban sokkal többről szól, mint a teremről és a technikáról. Kulturális, társasági tevékenység. Utánanézek, melyik filmet érdemes megnézni, miközben próbálok nem bedőlni az ügyes reklámfogásoknak. Találok valakit, akivel együtt elmegyek a moziba, mint oly sokan mások. Része vagyok a nézőközönségnek, de amint elalszik a villany, nem létezik semmi más, csak én és a szemem előtt pergő filmkockák. Egyedül vagyok és mégsem vagyok egyedül. Egy pár órára elfeledkezem magamról és arról, hogy ez semmi más, mint üres fikció. A film lesz a valóság. Ha a film beszippant a világába, akkor következik be az a kellemetlen „... és rám zuhant mint egy nagy kő, a valóság” érzés, midőn vége szakad a filmnek és ki kell lépni a moziból a másik valóságba. És mindezek után beülünk egy kávéra megbeszélni, hogy tetszett vagy nem tetszett és ha igen, miért, vagy netalántán nagyokat hallgatunk, mert a varázs nem akar elmúlni. Valahogy így áll össze az, amit én mozizásnak nevezek. A mozizás folyamatában fontos tényező a film. Ha megoldottam az idő- és a pénzhiányt, kiválasztom a filmet, amit szeretnék megnézni. Annak, hogy melyik filmre esik a választásom, több oka lehet. Szeretem a rendezőt, vagy egyik-másik főszereplőt. Például Jeremy Irons-ért mindent. Valamilyen díj-gyanús a film, úgyhogy kár lenne elszalasztani, hátha jó. Annyit beszélnek róla, hogy már ciki, hogy nem láttam. A hangulatom is befolyásolja, mit nézek meg végül: akció, thriller, komédia, szatíra, melodráma, sci-fi. Hollywoodi avagy művészfilm. A film kiválasztása azonban nem mindig ennyire tudatos. Néha mindegy, hogy mit nézünk, csak mozizzunk. Csak menjünk el a moziba.
A „csak mozizzunk”-érzést melegen ajánlom, mert soha nem lehet tudni, milyen kincsre akad az ember. Én például egy ilyen délutánnak köszönhetem a megismerkedést életem filmjével, A cseresznye ízével. Nem is tudtam, mit játszanak, amikor elmentem arra a kora délutáni vetítésre. Valójában mindegy volt, csak el akartam szakadni mindentől egy-két órára. A vetítésen kevesen voltunk: én, a barátnőm és egy harmadik személy, aki tíz perc után elhagyta a termet, gondolom azért, mert a film nagyon vontatottnak tűnt az elején. Miénk volt az egész világ. Perceken keresztül csak egy férfi profilját néztük, ahogyan egy kocsiban hajt, semmi mást. A történet lassan bontakozott ki, de voltaképpen egy idő után nem is volt már fontos. A film varázsa a képekben rejlett, és a lassú ritmusában, amely melankóliába ringatott. Azóta se felejtettem el az iráni rendező, Abbas Kiarostami nevét, aki megmutatta számomra, hogy milyen szép lehet a pergő homok.
A hely szelleme
A mozi az a bizonyos épület, amelynek rendeltetési célja a filmvetítés. Talán így lehetne banálisan és egyszerűen megfogalmazni, hogy mi is a mozi. Azt pedig, hogy milyen a mozi, az határozza meg, hogy milyen filmeket vetít. Budapesten például a mozi világát két részre lehet osztani. A kilencvenes évek elejétől épülő bevásárló-központok, az amerikai jellegű mallok legfelső szintjen ott találhatóak a multiplexek, felszerelkezve a filmvetítés legmodernebb technológiájával, sokkal szélesebb vászonnal, mint a múlttal rendelkező sarki mozik és a dolby sztereó hangzás élményével. A multiplexekkel szemben a régi kis mozik egy teljesen más világot képviselnek. Míg itt vetítik az úgynevezett művészfilmeket, a multiplexek a nagy bevétellel kecsegtető hollywoodi megaprodukciókra szakosodtak. Ez a különbségtétel befolyásolja a hely jellegét is. A művészmozikban régi plakátok díszítik a falakat, a terem előtt néha egy kis kávézó, könyvstand, ahol filmmagazinok kaphatók. A terem kicsi, a székek átlagélményt nyújtanak. A multiplexben nem díszelegnek régi plakátok, itt mindig a legújabb a menő, a múlt heti filmet hamar elfelejtik. És nem forralt bort vagy kávét lehet kapni, hanem popcornt és kólát. Ugyanakkor ne feledkezzünk meg a süppedős székekről és a kellemes hidegről, amit a légkondicionáló biztosít forró nyári napokon.
Egy másik jellemző, a mozi térbeli helye, meghatározza a két mozitípus társadalmi státuszát. Míg a művészmozi térbelileg különálló helység egy épületen belül, addig a multiplex szerves része a bevásárlóközpontnak. Ez a fajta elhelyezési mód arra enged következtetni, hogy a művészmozi célja az, hogy a filmnézés továbbra is kulturális tevékenységnek minősüljön, ugyanúgy mint egy színdarab megnézése, egy koncert vagy egy opera meghallgatása. A multiplex azonban más társadalmi-kulturális kontextusba helyezi a mozit. Beolvasztja azt a fogyasztói társadalom körforgásába, így a mozi a shopping entertainment (vásárolva szórakozás), újabb kifejezéssel élve, a shoptainment részévé válik. Ennek következtében a film a hely, a bevásárlóközpont szellemének esik áldozatul, amelynek lényege a korlátlan fogyasztás öröme. Tehát a multiplexeknek olyan filmeket kell árulniuk, amelyek biztosítják a folyamatos fogyasztást. Ennek érdekében egy-egy film rövid életű, mivel a multiplexek arra törekszenek, hogy mindig újabb és újabb árukkal töltsék fel a polcot. Ez a célkitűzés megváltoztatja a film forgalmazásának a marketingpolitikáját, hisz a film bevételének minél rövidebb idő alatt fedeznie kell a forgatás költségeit. E cél elérésének érdekében kiemelkedő helyet kap a széleskörű reklám. Egy másik közönségcsalogató elem a sztár, akinek a neve, mint egy jó hírű márkanév, garancia arra, hogy a termék megéri a pénzét: csak tessék megvenni a jegyet és az áru azon nyomban az öné. A filmnek tehát teljesen más a szerepe egy művészmoziban, ahol kulturális terméknek minősül és a multiplexben, ahol pedig fogyasztási termék, ugyanúgy mint a popcorn. Fogyasztása ajánlott, mivel garantáltan nem fogja megfeküdni a gyomrunkat, mint esetenként egy-egy művészfilm teszi.
Művészmozi versus multiplex
Visszatérnék arra a kérdésre, hogy milyen filmeket is vetítenek a művészmozik, illetve a multiplexek és milyen különbségek vannak a két mozizási forma között. A multiplexek nem hiába vannak felszerelkezve a dolby sztereókkal és a mérhetetlenül széles vászonnal, hisz szükség van erre a gépezetre ahhoz, hogy az itt forgalmazott filmek lényegi eleme, a speciális effektusok tömkelege, a látványosság élvezhető legyen. Megfelelő szinten kell tartani a néző adrenalin-szintjét, mert maga a film nemigen szól semmi másról. Nehezen tudom elképzelni Steven Spielberg vagy George Lucas, Hollywood két nagy rendezőjének effektusokra épülő filmjei vetítését egy művészmozi kis termében. Mérhetetlenül unalmas lenne. És ugyanakkor Fritz Lang, Jean-Luc Godard vagy Andrej Tarkovszkij filmjei eltévedt lelkek egy multiplexben, hiszen hozzájuk tartozik a művészmozik atmoszférája és környezete. Habár bevallom, hogy szívesen megnézném Peter Greenaway Prospero könyvei című filmjének grandiózus képeit egy multiplexben.
Tartozom egy magyarázattal. Folyamatosan használom a művész és a hollywoodi jelzőket anélkül, hogy kifejtettem volna, mit értek rajtuk. Készpénznek vettem, hogy mindannyian ugyanarra gondolunk, amikor meghalljuk ezt a különbségtételt. A művészfilm európai, avagy független filmesek alkotásaira vonatkozik, a hollywoodi jelző pedig, függetlenül attól, hogy a film hol készült, a populáris, mainstream filmek jelzője. Számomra nagyon egyszerű módon jelenik meg ez a különbségtétel. A művészfilmek esetében a rendező nevére emlékszem, a populáris filmek esetében pedig a színészsztár nevére és ritkán a rendezőjére. Ez annak köszönhető, hogy a populáris filmek esetében nagy hangsúlyt fektetnek a reklámozás során a filmben játszó színészsztárok kidomborítására és a pletykalapok hírei is hozzájárulnak ahhoz, hogy nem felejtem el a nevüket. Egy populáris film rendezője jó mester, aki kiválóan végzi egy előre meghatározott szabályrendszer szerint – populáris film esetében zsánerekben gondolkodunk – a munkáját, míg egy művészfilm rendezője szerzőnek minősül. Alkotása, a film, egyéni világlátását hivatott kifejezni.
Az általánosítások mindig sántítanak, de azért érdemes végigfutni a Peter Wollen által összeállított bináris oppozíciók sorozatán, amely a művészfilm és a populáris film jellemzőit szembesíti egymással. Az első szembeszökő különbségtétel a történetmondás módjára vonatkozik. A populáris film számára a történet a film gerince. (Pontosan emiatt kritizálja Peter Greenaway is napjaink filmkészítési módszereit, mivel azok a történetre épülnek, és nem a vizualitásra. Greenaway véleménye szerint a film addig nem minősül különálló művészeti ágnak, amíg lényegében nem tesz mást, mint történetet mesél, képekben. A történetmesélés, Greenaway szerint is, az irodalom dolga) A hollywoodi film tehát olyan történetmondást alkalmaz, amelyre egyszóval az egyszerűség jellemző: a cselekmény egy lineáris sémát követ és egy világos ok-okozati láncolat bontakozik ki. A művészfilm esetében a rendező eljátszik a történettel, amely például sorozatos tördelést szenvedhet olyan jelenetek beillesztésével, amelyek megszakítják a cselekmény szálát vagy több történet keveredhet össze.
Továbbá a populáris film készítési technikája nézőbarát. A film bevonja a nézőt az ő világába azáltal, hogy olyan szereplők jelennek meg a filmvásznon, akikkel könnyű azonosulni, a történetet pedig általában a főszereplő nézőpontjából látjuk. A művészfilm nem törekszik erre, hanem ellenkezőleg, inkább elidegenítő eljárásokat alkalmaz. Például Karel Reisz A francia hadnagy szeretője című filmjében a film a filmen belül módszerével a főszereplők, Jeremy Irons és Meryl Streep kilépnek a kosztümös történetből, hogy önmaguk játékára reflektáljanak. Ez a módszer, a film a filmen belül, egy másik sajátosságra irányítja a figyelmet. A populáris film eltitkolja a film készítésének a folyamatát, hisz ily módon nem kell megszakítania a történetmondást, a nézőt pedig nem ragadja ki a film világából. A művészfilm azonban újból és újból felhívja a néző figyelmét arra, hogy ez egy film. Abbas Kiarostami A cseresznye íze című filmjének végén a halott főszereplő „feltámad”, egyszerűen kimászik a sírból, és akkor láthatóvá válik egy sereg ember, akik épp filmet forgatnak, Kiarostami filmjét.
Wollen szerint a populáris film egy kerek történetet tartalmaz. Ismerős a hollywoodi klisé, a happy end. De ha nem is happy end-del végződik a film, mondjuk egy melodráma esetében, a film végét kötelező módon lekerekítik egy végső nagy jelenettel. Ugyanakkor a populáris film története zárt világ, önmagában érthető, nincs szüksége a nézőnek külső referenciákra ahhoz, hogy átlátni vélje. Továbbá a film során felvetett problémák megoldásra találnak a filmen belül. A művészfilm azonban gyakran hivatkozik a rajta kívül álló világra, például azáltal, hogy más filmekre, festőkre, könyvekre utal, amelyet a néző vagy észrevesz vagy nem, a kulturális hátterétől függően. Ennek következtében a szerző nem igazán tudja ellenőrzése alá vonni a néző élményét. A legtöbb Godard-filmben a szereplők könyvekből olvasnak passzusokat anélkül, hogy megemlítenék a könyv címét vagy az író nevét. Ezeknek a passzusoknak az értelmezése a néző kulturális hátterétől függ, attól, hogy el tudja-e helyezni egy szélesebb kulturális kontextusban, avagy ehelyett kénytelen a film világára szorítkozni. Ennek értelmében a művészfilm sokkal nyitottabb az értelmezés számára, mint a populáris film. Végezetül, Peter Wollen szerint, Hollywood célja az élvezhető történetek termelése – a minél nagyobb profit érdekében –, ellentétben a művészmozival, amely arra törekszik, hogy ne egy eszképista világot hozzon létre.
Kellemes mozizást
Az előbbiekben idézett különbségsort populáris és művészfilm között Peter Wollen az 1970-es években vázolta fel, amikor is a határvonal a művészfilm és a populáris, hollywoodi film között eléggé éles volt. Azóta azonban sok minden történt a filmiparban. A populáris film nyitottabb a kísérletezés irányába, helyenként alkalmazza azokat a történetmesélési technikákat, amelyeket Peter Wollen a művészfilmekre vonatkoztat, mint például a kusza, tördelt történet-felépítést. A kortárs művészfilm sem írható le teljességgel Wollen terminusaival. Kivételeket azonban mindig találunk. Ám a mozizás sokkal több egy egyszerű filmnézésnél. Ahogyan a fentiekben írtam, nemcsak az számít, hogy milyen filmet nézünk, hanem az is, hogy hol és hogyan. És az, hogy mit nézünk, meghatározza azt, hogy hol nézzük, az pedig, hogy hol nézzük, meghatározza azt, hogy hogyan nézzük. Végezetül, függetlenül attól, hogy milyen filmet fogsz megnézni és hol, kellemes mozizást kívánok.
