Ízig-vérig amerikai film: olyan könnyedséggel dobálózik a közhelyekkel, a súlyos szavakkal, hogy közben eszébe sem jut, hogy van ember, akinek ezek még jelenthetnek valamit. Kénytelenek vagyunk megint bélyeget sütni: olyan, mint a többi. Felületes. De kárpótlásul van happy end. Minden úgy működik, mint a karikacsapás, jó és rossz egyaránt „easy come, easy go”.

Az angol címből kihallható a felszólító mód: egyél, imádkozz, szeress! Carpe diem. Rejtély, hogy miért épp ebben a sorrendben állnak a kilométerkövek a boldogság útján, de a film (és az alapanyag, Elisabeth Gilbert azonos című bestsellere) világnézetéből kiindulva feltételezem, hogy a személyiség középpontja felé történő zarándokút stációiról van szó. Ahogy előbb a test, majd a lélek, végül a szív (vajon akkor ez két különálló entitás?) kapja meg azt, ami jár. Ahogyan a nyugati nyugtalanság rátalál a kelet lelki békéjére. Ahogyan egy kiüresedett kapcsolatból elegünk lesz, és mély lélegzettel kilépünk belőle: mert ha hihetünk a jógi szavának (márpedig ő lesz a kalauz lelkünk labirintusában), az igaz szerelemben bizony elveszítjük egyensúlyunkat. A film központi problémája tehát a szerelem – illetve az, amit az amerikai filmesek szerelem alatt értenek.

Liz baja, hogy túlságosan kiegyensúlyozott életet él. Ő maga író, férje pedig tanár, mégis megengedhetnek maguknak egy szolid kis villát, ahová meghívhatják barátaikat olykor-olykor egy állófogadásra. Liznek nem kell több, mint egy év ahhoz, hogy kis segítséggel rájöjjön: ez nem az ő élete. Illetve hogy sajnos az övé. Eredetileg azért ruccan át Amerikából Balira, hogy egy cikkhez anyagot gyűjtsön, de a jógi felé menet meggondolja magát: a saját párkapcsolatát dobja fel a guru boncasztalára az éhező gyerekek problémája helyett. Ketut Liyer végül olyasmikre derít fényt a tenyeréből, amelyek predestinálják közel- és távoljövőjére: elválik, elveszíti, majd visszanyeri mindenét, és végül visszatér Balira, ahol 3-4 hónapot fog tölteni. Mielőtt Liz visszavonulna, hogy beteljesítse sorsát, Ketut egy jótanácsot ad neki útravalóul: ne az agyával, hanem a szívével fogadja be a világot. És lőn.

Bár úgy tűnik, Liz maga dönt afelől, hogy mikor és milyen fordulatokat vesz élete, a Julia Roberts alakította szereplő mégsem az a tipikus self-made-woman. Egy kicsit úgy él, mint a La Fontaine-mesében a gazda, aki szamarával a vásárra menet szeretne eleget tenni minden jöttment tanácsának. Ha Liznek azt mondják, gondolja meg a gyerekvállalást, ő meggondolja, és nem vállal gyereket. Ha azt mondják neki, a legfontosabb a lelki egyensúly elnyerése, kerüli a testi kapcsolatokat. Ha azt mondják neki, higgyen újra a szerelemben, újra hinni kezd. Persze nehezebb dolga lenne mind a rendezőnek, mind a nézőnek, ha Liz szuverén lélek volna, aki belső indíttatásra határoz el mindent, nem fecseg állandóan, hanem gondolkodva cselekszik. Abban az esetben nem volna szükség a rezonőr szereplőkre sem, akik sokszor ellenkező álláspontjukkal azt a benyomást keltik Lizben, hogy tőlük eltérően döntéseket képes hozni. Ott van például a lány, akivel az ashramban találkozik: ő nem akar 17 évesen férjhez menni, és felnéz Lizre, amiért az elvált.

A film humora csöppet sem kevesebb, mint mondanivalója. Bejáratott gegek és előre sejthető csattanójú viccek képezik. Némelyik valóban szellemes, de vannak csapnivalóan rosszak is (nem értem például, hogy az indonéz jógi szájából miért hangzik jobban a „see you later, aligator” akkor, ha kétszer süti el a filmben). Kiemelném az olaszok létformáját párhuzamos vágással szemléltető klippet, amelyben a tésztaféléktől elhízott nők küzdenek nadrágjaikkal, míg a férfiak fociban izzadják le a felesleget. Az a flashback is említésre méltó, amelyben az exférj ’80-as éveket idéző táncbemutatóján láthatóan azzal érdemli ki felesége csodálatát, hogy majdnem fejberúgja. A vizuális sztereotípiák sajnos nem erősítik a filmet, de képi síkon valóban hozzáadnak – a távol-keleti tájak, a római rész közelijei (a pizzakészítés és a bortöltés ötletként eredeti volna – ha elsőként látnánk), az olaszok gesztusnyelvébe történő beavatás. Liz katartikus spagettievése közben ugyan kissé érthetetlen, hogy miért szorítja ki a diegetikus hangokat az Éj királynőjének áriája, de kicsinyes gesztus volna részemről azt mondani, hogy „épp ez a tüske hibás”.

A színészek egyébként jól játszanak, ha a 2 óra 15 percet nem unjuk meg, az miattuk van. Julia Roberts a Pretty Woman óta szinte semmit nem változott, mimikai tárházának már akkor része volt a sírástól az elkerekedő szájú-szemű ámulaton át a szerelmetes mosolyig mindennek a leképeződése, amit egy nő érezhet. A film háromnegyedéig magára várató Javier Bardem pedig újra a biztonságot árasztó férfi, aki sem meghatódni, sem gyengeségeit beismerni nem szégyell. Végeredményben jó látni, hogy az emberiség nem játszik felnőttesdit, hanem még mindig tud örülni a meséknek.