Mundruczó Kornél mintegy másfél évtizede gyártja kompromisszumot nem ismerő filmjeit. Legtöbbször vér, erőszak, gyilkosság és brutalitás jellemzi azt a kemény világot, amelyet a néző elé tár, és a rendezők gyakran olyankor teszik ezt, lásd Pasolini Salóját vagy éppen Kim Ki-duk tavalyelőtti velencei Arany Oroszlán-nyertes filmjét, a Piétát, ha jelezni akarják: nagy a baj körülöttünk.
A Fehér isten nagy valószínűséggel a fehér ember, az árja, amilyennek egy igazi magyarnak is egyesek szerint lennie kell. Neki aztán csak fajtiszta magyar kutyája lehet, vesszenek a korcsok vagy bármely egyéb más származékok. Illetve legyenek jól megadóztatva a gazdáik. Magyar környezetben nem kell magyarázni, ennek az alaphelyzetnek bizony van valóságos háttere, hiszen egy létező politikai párt által felvetett javaslat volt ez még nemrég. Kérdés az, hogy ezt a külföldi közönség is érti-e, fel tudja-e mérni a kiinduló állítás fontosságát. Mindenesetre ennél sokkal többet nyom a latban maga az események láncolata, amit ez a „kedves szabály” vált ki: a főszereplő kutya – Hagen egzisztenciális válságát, majd későbbi bosszúhadjáratát. Amikor a korcs az utcára kerül, élete egyik pillanatról a másikra rémálommá válik. A szomszéd feljelentése következtében elszakítják hőn szeretett gazdájától, a 13 éves Lilitől, utcára kerül, egy hentes meg akarja ölni, majd egy csavargó eladja az afgán kutyaneppernek (ezt a szerepet, mivel az eredetileg arra kiszemelt grúz színész azt az utolsó percben lemondta, maga a rendező alakítja, nagyszerű idegen – román – akcentussal beszélve), aki túlad rajta, majd pedig Hagen legújabb gazdája harci ebet nevel belőle és így a kutya kénytelen lesz kivégezni ellenfelét egy kegyelmet nem ismerő kutyaviadalon. Ekkor Hagen megszökik, majd ismét sintértelepre kerül, már teljesen elvadult, agresszív, nem lehet neki új gazdát találni. Amikor megint bántani akarják, elharapja az őr nyakát, majd kiszabadítja saját magát és korcstársait. Innen már nincs visszaút, következik a forradalom és a végső leszámolás. Mindazokkal, akik bántották e sok kegyetlenségtől teljesen megzavarodott vezérállatot. A film vége a trombitaszóra lefekvő kutyák pillanatnyi lenyugvása, ám lehet, a béke csak átmeneti: gondoljunk csak a legnagyobb szimfonikus művekre, a leghalkabb pianóból is kibontakozhat még egy hatalmas fortissimo.
A film társadalmi allegória, és ezt csak az nem látja, aki vakon és süketen közlekedik a magyar hétköznapokban, amúgy pedig nem kell feltétlenül az országban élni ahhoz, hogy tudjuk miről van szó. A cannes-i bemutató után a nemzetközi szakma, közönség és sajtó legtöbbször pozitívan reagált a filmre, és a mára méltán a világ egyik legfontosabb fesztiválján az Un Certain Regard szekció fődíját hozta el most pénteken Mundruczó a Fehér istennel. Minden társadalomban alapvető pszichológiai jelenség: a gyűlölet gyűlöletet szül, és bármilyen kontraszelekció vagy diszkrimináció csak a fájdalomból eredő haragot és agressziót erősíti az elnyomott rétegekben, a hátrányos bánásmódot megszenvedő kisebbségekben. A külhoni közönség tehát érti, és díjazza azt, ahogy ezt Mundruczóék vászonra vitték, most már csak a magyar közönségen a sor.
A rendező többek között a saját alkotásaiból is ismerős színészekkel dolgozott a Fehér istenben (Zsótér Sándor, Monori Lili, Derzsi János, Thuróczy Szabolcs, Gálffi László, Tóth Orsi stb.), ugyanakkor új volt a főszereplő kislány, Lili szerepében igen hiteleset alakító Psotta Zsófi és az operatőr, Rév Marcell, akinek pedig tökéletesen sikerült beleilleszkednie Mundruczó filmjeinek képi világába. A kutyákat trénelő állatidomárok (egyikőjük, Teresa Ann Miller castingelte és idomította egykor a világhíres filmszereplő kismalacot, Babe-et is) is nagyszerű munkát végeztek. A Mundruczótól megszokott narrációhoz és cselekményvilághoz képest újdonság, hogy a rendező több klasszikus zsánerelemet is felvonultat a filmjében, a komikus elemektől a melodrámán át a horrorig, ahogy az egy, már jópár éve a pályán levő rendezőhöz illik, ha éppen nyitni akar a nagyközönség felé. A véres gyilkossági jelenetek így kerülnek át egy magasabb, átvitt értelmű tartalmi rétegbe, amely szintén az allegóriát erősíti. Olykor Hitchcock Madarakja is eszünkbe juthat, a suspense, a fenyegetettség és a borzalom adagjainak igényes keverése által – ahogy a sötétből előtűnő kutya megjelenésének közvetlen következménye egy-egy véres emberi holttest lesz.
Gyengébb idegzetűeknek, valamint érzékeny lelkű kutyatulajdonosoknak ugyanakkor nem ajánljuk e filmet. Tényleg nem: ez se nem mesefilm, se nem az egyik iskolás kötelező olvasmány feldolgozása. Kérdés lehet, hogy mennyire jó nekünk magyaroknak, ha az amúgy most már számos országban is forgalmazott alkotás ilyen képet vetít hazánkról a nagyvilág elé. Lehet, túlságosan is vészmadarak a nemzetközi (magyar-német-svéd) koprodukcióban készült Fehér isten alkotói? Ha most még kicsit bizonytalan is a helyes felelet, az elkövetkező évek biztos választ adnak majd erre, addig pedig egyként örülhetünk Mundruczó díjának, hiszen ez egyben bátorítást is adhat a legfiatalabb filmes generációnak: van érdeklődés a nem teljesen szokványos, és nem éppen könnyen befogadható mondanivalójú magyar film iránt is.
