Martin Provost új filmje a francia film két nagyasszonya, Catherine Frot és Catherine Deneuve zseniális játékára alapoz. A rendező – aki korábban Séraphine és Violette című életrajzi drámáival már bebizonyította, hogy van érzéke a női lélek ábrázolásához – most az össze nem illő páros toposzában keresi a dinamikát, az érzékenységet és a rejtett energiákat. A páros tagjai ezúttal egy középkorú nő, és egy nála valamivel idősebb asszony, aki váratlanul bukkan fel múltjából, és – rövid időre – helyet követel magának a jelenében.
A cím szójáték lehetne: a „sage femme” bölcs asszonyt jelent szó szerint lefordítva, kívánkozik azonban a két szó közé egy kötőjel. Claire valóban okos nő, aki boldogul a hétköznapokban, egyedül felnevelt egy jóképű fiút, nyugodt, biztonságos életet él extrém kilengések nélkül. Szakmája szerint ráadásul bábaasszony, „sage-femme”, és kissé ironikus, hogy a magyar címfordítás nem merte felvállalni ezt a talán kissé idejétmúltnak tűnő foglalkozásnevet: hősnőnk kénytelen megküzdeni azzal, hogy a modern technológia világában a foglalkozását átkeresztelték, a régi, kis kórházak bezárnak, a szinte ipari mennyiségű szüléseknek otthont adó kórházakban már bábák helyett szülésznők dolgoznak, és már nem a sok évtizedes tapasztalat, a szaktudás és duplán életmentő trükkök ismerete a lényeg, hanem hogy az alkalmazott tudja kezelni a modern gépeket. (A film külön érdekessége egyébként, hogy valódi szülésjeleneteket mutat be. Ezeket Belgiumban forgatták, mivel a francia törvények nem tették volna lehetővé, Catherine Frost pedig valóban öt maszatos újszülöttet helyezett anyja mellkasára.)
Claire élete tehát fordulóponthoz érkezik, de nem csupán szakmai téren, a munkahelyi válság eltörpül a személyes konfliktusokhoz képest. Nem túl boldog, de okosan megtervezett és kiegyensúlyozott hétköznapjaiból kizökkenti egy régi ismerős felbukkanása – ráadásul a szomszéd kiskert tulajdonosa is különösen melegen kezd mosolyogni rá. Béatrice az apja szeretője volt, a rég elhunyt apa érte hagyta ott Claire anyját, a viharos kapcsolatnak pedig vége szakadt, amikor Béatrice lelépett. Most újra megjelenik, halálos beteg, de tombol benne az életszeretet. Mindenben ellentéte Claire-nek, és a két karakter ütköztetéséből ered a film összes feszültsége, vicces és szomorkás pillanata. A fáradt, kiégett Claire számára sorsfordító lesz a játékos, bohém, csalafinta asszony megjelenése, amit ő eleinte tolakodásként értelmez, aztán lassan eljut az elfogadásig és a szeretetig. Az érzelmek teljes skálája átélhetően tárul tehát elénk, a film mégsem válik szirupossá, érzelgőssé, nem manipulálja a néző érzelmeit, s a vége sem lesz szájbarágósan könnyfakasztó, inkább csak csendesen szomorú, és picit nosztalgikus.
A mellékszereplők jellemrajza ehhez képest egysíkú, de talán nincs is szükség többre részükről: elég, hogy Olivier Gourmet laza természetességgel alakítja a szerelmes szomszéd kamionsofőrt, Quentin Dolmaire pedig – aki nemrég debütált Arnaud Despechin Trois souvenirs de ma jeunesse című filmjében – Claire izgága fiát (mondjuk legalább meglepődhetne attól a furcsa csóktól…). Nincs mélység a karakterekben, de talán nem is férne el a történetben: Frot és főleg Deneuve játéka mindent visz.
