A sokszoros fesztiváldíjas dokumentumfilm közismert összefoglalója – „süketnéma kisfiú fotógéppel fedezi fel a világot” – mintha pont azt a hamis harmóniát sugallná, amely csakis a fogyatékosság átesztétizálása folytán születhetne meg. Véleményem szerint Lakatos Róbert filmje épp ezt igyekszik elkerülni.
Képvonal
A gyímesközéploki kisfiú, Nyika Alfréd, édesanyjával hazautazik a halláskárosultak kolozsvári intézetéből. Az otthoni udvaron kezdi szokni – és vele együtt mi is – a levegősebb tereket, az erdős oldalakat, a körülötte zsibongó, beszélő embereket. Ízelítőt kapunk a mintha a kamera számára odakomponált erdélyi tájból, a dobogó csángó népzenéből, ezúttal azonban szőke kislányok és félénk felnőttek táncolják a csöppet sem látványos táncot. Ez a megmutatkozni tudó egyszerűség – amely a Csendországot át meg átszövi – talán a kamera érdeme. Alfréd, a szép arcú süket kisfiú nem az egyetlen halláskárosult a társaságban, a fényképész szintén süketnéma. Emlékezetes kettejük első közös jelenete: Alfréd szülei között áll fotózás végett, a süketnéma fényképész élénken gesztikulál és mi, filmbeli és filmen kívüli jól hallók másodpercek múltán értjük meg, hogy a blúz legfelső gombját kell begombolni, különben hogyan néz az ki?
Az édesapa segítségével Alfi is fényképezőgépet kap, és a dokumentumfilm jórészt Alfi fényképezési praxisát, s természetesen vele együtt a fényképezett középloki közösséget és a környező tájat mutatja meg nekünk. Ahogyan az történni szokott, a gyerek a szülők és szomszédok állóképeivel indít, majd barátok, állatok következnek. Alfi jelnyelvvel, lökdöséssel állítja be modelljeit, mosolyog, ha valami sikerül: eközben folyik körötte az élet, a többiek játszanak, dolgoznak, beszélgetnek. A hallássérült kisfiú és a fotógép kapcsolata a látását vesztett könyvtáros és a neki felolvasónak a viszonya, és ennek a súllyal telített relációnak a milyenségét akkor érezhetjük meg, amikor Alfréd elmegy a képeit előhívatni a szintén süketnéma fényképészékhez. A szőke lány és a kisgyerek előhívótól sötétkamráig, majd a napvilágig mozgó kettőse már-már betanult mozgásszínházat sejtet: egyszerre lendülnek mozgásba a kezek, egyszerre tapadnak a tekintetek a folyadékból előbukkanó fényképekre, és egyszerre alakul arcukon a mimika.
Az otthoniak meglepetéssel fogadják Alfréd fotóit, örömmel ismerik fel megidézett önmagukat. A konyhaasztal körötti hang- és gesztus-zavarból furcsa irányba mozdul el a történet: a következő snittben az ajtóküszöbön ülő és keservesen zokogó Alfrédot látjuk, mindenki őt vigasztalja és nézőként nagy valószínűséggel arra gondolunk, hogy a néhány nem sikerült fénykép, a művészi tevékenységgel együtt járó feszültség lett úrrá a gyereken. A film utolsó perceiben szerzünk tudomást Alfika igazi rettenetéről: az ősz beköszöntével nem akar visszautazni a családjától távoli iskolába. Lakatos filmjének egyik sajátos erénye mutatkozik meg ebben a csökkenő dramaturgiai ívben, az, hogy minden kínálkozó alkalommal elfordul a kéznél levő metaforikus láncolattól és végig a valóságot lebegteti, azt, hogy a középlokiaknak, a Nyika családnak a filmezés maga nem több egy kedves gesztusnál. Alfréd élete sem a fotógépen és a kifejezés szomján fordul meg, számára a családja és az otthonosság az igazi mozgatórugók. A Csendország érzésem szerint süket marad a csábító dokumentumfilmes szimbólum-lehetőségek szirénhangjaira, hisz talán Nyika Alfréd személyisége, érdekes kapcsolatrendszere a film igazi tétje.
Hangcsík
A koreografált avagy annak tűnő mozdulatok kavalkádja zúdul ránk Lakatos Róbert dokumentumfilmjét nézve. Talán többször is láttuk már a 36 perces alkotást, mire tudatosul bennünk, hogy a hang viszont roncsolt, nem hallható tisztán: foszlányok, kiáltások visszhangjai, a tárgyak zöreje, egy esetben pedig néhány perces zenei betét alkotják a film hangcsíkját. Paradox módon ez nem bonyolítja a filmben „elmeséltek” megértését, hisz a már említett mozdulat, gesztus és arckifejezés-orgia ugyanolyan jól eligazítja a nézőt, amilyen hatékonyan működik az információcsere a film főhőse, a süket kisfiú és halló környezete között. Nyika Alfréd – hallókészülék segítségével – válaszolni tud az audiológus tanárnő erőteljesen artikulált kérdéseire, szüleivel és barátaival szinte hihetetlen precizitással érteti meg magát, a valóságot azonban mégis csak az édesapja és ismerőse közti – nehezen elcsípett – beszélgetésből tudjuk meg. Az atyafi kérdésére, miszerint rosszul hall-e a gyerek, az apa így válaszol: „Nem. Süket. Nem hall.”
Ebben a kontextusban a film hang-összetevőjének a „mássága” leképezi Nyika Alfréd fogyatékos hallását, különösen a film utolsó néhány másodpercében, amikor valóban semmi hangot nem hallhatunk, csupán a szájak és kezek mozgását figyelhetjük. A zörejek, nehezen érthető foszlányok, távoli hangok film-összetevővé emelése, ugyanakkor hagyományos dokumentumfilmes eszköz is, amely a minél kisebb megszerkesztettség, a lehető legnagyobb tárgyhoz való „hűség” ideálját tartja szem előtt. És harmadsorban, a Csendország a hangcsíkot minimálra leszállító eljárásában Pálfi György Hukkle című játékfilmjével rokon: mindkét mű a mozgások, mintázatok, gesztusok és képkompozíciók özönét helyezi szembe a megírt, vagy egyáltalán rögzített emberi dialógusokkal, jobban mondva azok hiányával. Érdekesen kúsznak elő a természetfilmes értési kliséink az ilyen típusú filmeket nézése közben, és ezeket annál helyénvalóbbnak érezzük, hiszen a Csendország és a Hukkle is egy egzotikusként dekódolt falusi életmódot, viselkedést és tekintetrendszert varázsol a vászonra. Az alapvető különbség mégis az, hogy míg Pálfi filmjében az emberi beszéd érthetetlensége és a külvilág zajainak a felértékelődése tulajdonképp poétikai választás kérdése, addig Lakatosnál ez reális motivációval bír, amit látunk, az egy süket kisfiút és a környezetét bemutató, kvázi szubjektív – azaz csendbe burkolt – nézőpontú rövidfilm.
Nyika Alfréd nyári vakációjáról és a vakáció alatt végrehajtott fotózási kísérletről szól a Csendország, de ugyanezzel az erővel azt is mondhatnánk, hogy távolságokat mutat meg: a Kolozsvár és Gyímesközéplok, a hallók és a halláskárosultak, a fotózók és fényképezettek, a meghittség illúziója és a kamera illúziórombolása között elgondolható távokat. Két apró példa: a vonaton való hazautazáskor a távolság érzékeny metaforája az egymás mögötti vonatkocsi-ajtók ablakának egymásba tűnése, míg az iskolába való visszatérés előtt a fotógép blendéjén át filmezett őszi kökörcsin a kamer(ák) jelenlétét tudatosítja a dokumentumfilmbe feletkezett néző számára.