Mostanság általában olyan filmekkel találkozni, amiken érződik, hogy eredetileg szélesvászonra szánták őket, aztán a mozik bezárása miatt száműzték őket streamingszolgáltatók kisképernyőire vagy lemezre. De minden mostoha sorsú filmre jut egy-egy olyan, ami a helyzetnek köszönhetően csaknem szerencsésnek mondhatja magát, hogy végülis nem a mozivásznon kellett megmérettetnie magát, és a kissé üres filmes prérin sokkal nagyobb figyelemnek örvendhet, mint amit eredetileg megkapott volna.

A 2019-ben készült, eredetileg idén márciusban mozis bemutatásra tervezett brit Katonafeleségek éppen ilyen film: egyáltalán nem árt neki, hogy végül is otthon, laptopon nézik meg majd legtöbben, az pedig főleg nem, hogy nem kell harcba szállnia igazi mozis látványfilmekkel, mert annyira nem izgalmas a tartalmi része sem, hogy igazán feledtetni tudja a tévéfilmes képi világot, zenét és, sajnos, a történet hangvételét.

Merthogy lehetett volna egy súlyos témákat boncolgató, komoly filmdráma, de egy eredetibb rendező kezében talán maró humorú vígjáték is a Katonafeleségek. A leginkább a nem túl izmos, de kellemes Alul semmiről (The Full Monty) ismert direktor, Peter Cattaneo – aki 12 év után ülhetett ismét egy mozfilmes rendezői székbe – azonban nem igazán találta el a megfelelő alaphangulatot, így filmje inkább valahol a két műfaji szék között ült le a földre.

A valós történet eseményeiből adaptált sztori főleg egy katonai bázison játszódik, valamikor az afgán háború idején, a kora 2000-es években, főszereplői pedig azok a nők, akikre általában nem fordul különösebb figyelem: a címszereplő katonafeleségek. A témafelvetés dicséretes, azonban elég nehéz nagyjából a film feléig igazán drukkolni annak, hogy a helyi katonafeleségeket összeszervező két vezető személyiségű hölgynek sikerüljön megbékélni egymással, leginkább azért, mert sokáig az összes szereplő csak azon sóhajtozik, hogy csinálniuk kéne valamit, hogy lefogalják magukat, amíg a férjeik valahol Afganisztánban kockáztatják az életüket. Kate (a film egyetlen nagyobb neve, Kristin Scott Thomas) igazi parancsnok, aki szeret szervezni és helyesen viselkedni, Lisa (Sharon Horgan) szabadabb szellemű és humoros és iszákos, kettejüknek kell az unatkozó, és férjeikért (illetve feleségeikért) izguló, a katonai bázison lakó nők figyelmét valami olyan tevékenységgel lefoglalni, hogy ne gondoljanak aggodalmaikra. Végül mivel a csoport két vezetője szeret énekelni, a nők kórusba szerveződnek, és egy jól sikerült próba után meghívást kapnak a londoni Emlékezés Fesztiváljára, ahol a hadseregben szolgáló katonáknak és hozzátartozóiknak énekelhetnek majd, a közös cél pedig összekovácsolja majd a egymásra utalt nők közösségét.

A langyos akarás sajnos átjárja a Katonafeleségek első felét, így pedig sokáig elég nehéz szorítani a pótcselekvésbe menekülő, a komoly témákat messze elkerülő nőknek, a film maga sem boncolgatja sem a háborúzás, sem például a nők mellőzésének kérdését. Az egyetlen, majdnem-kiszólós jelenetben a kórusba szerveződő nőknek háborúellenes szórólapokat osztogat egy fiatal, Lisa pedig „nagyon keményen” beszól neki, hogy bocsi, ők nem lehetnek a háború ellen, mert már összeházasodtak vele. Jelentsen ez akármit is.

A film második fele pedig a például Apácashow-ból és a Rocksuliból ismerős, tipikus zenés-egymásratalálós sztori kliséinek egymás után pakolása: az elején nem tudnak énekelni, majd egy montázs során meglepően jók lesznek; a szerény, de csodálatos hangú lány önbizalomra talál; a rosszul éneklő megtalálja azt a két sort, amit jól el tud énekelni; a felelőtlen vezető felelősebb lesz, a szigorú pedig lazább; a végén pedig a kórus (micsoda spojler!) megdicsőül a színpadon.

Mindeközben a hősi halottak meghatározzák a feleségeket, de azt például egyáltalán senki nem kérdőjelezi meg, hogy miért is kellett meghalniuk ezeknek az embereknek: Kate a fiát vesztette el egy bevetés során, majd szinte a férjét is, ő maga pedig TV-shoppingal próbálja a saját feszültségét eloszlatni, de a miértekre választ, túlélésen túlmutató alapmotivációt úgy sem kap az amúgy potenciálisan tragikus sorsú szereplő, hogy abszolút benne volt a lehetőség, Scott Thomasban pedig a tehetség, hogy egy szívhez szóló történetet meséljenek rajta és a hozzá hasonló nőkön keresztül.

Végülis egy vígjátékos hangulatú, prüntyögésekkel túlzenélt, tévéfilmes látványvilágú, súlytalan, kellemeskedő alkotást sikerült kihozni a katonafeleségek történetéből, és arról is csak a záró képsorokban értesülünk, hogy úgy amúgy a filmben ábárzolt kórus egy igazi mozgalmat indított el, és hamarosan több, mint 75 brit katonai bázis feleségei alakítottak kórusokat világszerte, és így végére már az is nyilvánvalóvá válik, hogy egyáltalán miért jutott valakinek eszébe erről a történetről filmet készíteni. Egy filmet, amire csak azért fogunk majd emlékezni, mert éppen semmi egyéb nem volt bemutatva vele egyidőben.