A családi breviárium tanúbizonysága szerint Milne hatéves kisfia játékállatairól mintázta 1925-ben induló folytatásos mesenovella-sorozata, a Micimackó figuráit: a nevekre nem sok képzelőerőt pazarolt, csupán csipetnyi szójátékokkal árnyalta a fajmegnevezést (egyetlen kivételt a főhős jelenti, aki Róbert Gida kedvenc állatkerti medvéjéről kapta egyedülálló keresztnevét), annál több gondot fordított a kisállatok karakterének megformálására.

A széria legélénkebb színfoltjának számító Tigger például a házi spánielnek köszönheti személyiségjegyeit: eleven, lerázhatatlan plüss-macsó, aki ellenállhatatlan bájával pillanatok alatt elfeledteti áldozataival az apróbb zúzódásokat és a törött porcelánt. „A Tigris az mindig egy jellem" – hangzik legendás indulója első rajzfilm-megjelenésében, a Disney 1966-ban induló Micimackó-gyalázásának harmadik epizódjában. Mi tagadás, joggal. Az örökmozgó Tigris jellegzetes karakterénél keresve sem találhattak volna alkalmasabb mesehőst egy animációsfilmhez, amelyet az is bizonyít, hogy az 1974-es Winnie the Pooh and Tigger Too! egy csapásra a sorozat legnépszerűbb darabja lett.

A Disney stúdió több, mint egy évtizede tartó látványos újraéledése, amely során a kezdeti lelkesedéshez fogható iramban rántják rajzasztalaikra a klasszikus mesék és mítoszok derékhadát, előbb-utóbb elkerülhetetlenül újrafelhasználáshoz vezetett. Miközben egymás után adják ki videón a redigitalizált klasszikusokat, kettesével gyártják a Walt apu idején még szigorú tilalom sújtotta folytatásokat, a mozinézőket 2000-ben két leplezetlen ismétléssel lepik meg: az 1941-es Fantázia folytatásával (új idők – új zenedarabok, csak a giccstenger a régi) és a Tigris alakja köré szerkesztett Tigger – The Movie-val.

A meglepően rövidtávú memóriával fogalmazott szlogen szerint „első egészestés Micimackó-rajzfilmnek" nevezett tigrisfilm minden, csak nem eleven, ellenállhatatlan vagy jellegzetes: egyedül a lerázhatatlan jelzőt érdemli ki, de azt is csupán reklámkampánya és szokásos árukapcsolásai (plüssfigura, póló, tornacipő, bolhanyakörv) folytán. Míg a figurák szerencsés módon megőrizték az eredeti Sherpard-illusztrációk néhány vonalas báját, a rendezéssel megbízott Jun Falkenstein (már amennyiben ez a név egy valódi embert takar, nem pedig valamelyik japán szörnyfilmből kölcsönzött pszeudonim, egy szánalmasan fantáziátlan alkotó-team álcázására) minden létező baklövést elkövet a Százholdas Pagonyban tévelyegve.

A Milne-mentes alaptörténet a Winnie the Pooh's Most Grand Adventure címet viselő elődjéhez hasonlóan szegényes és szellemtelen (ezúttal Tigris családra vágyik, leverten bolyong, míg barátai rádöbbentik, hogy valójában már van neki egy, sőt nem is akármilyen), amit a gyenge dalbetétek sem képesek élvezhetően hetvenpercesre bővíteni. Természetesen a digitális technika megvillantásához nélkülözhetetlen természeti katasztrófa sem maradhat ki, ezúttal egy pixel-lavina képében, és a gyermekeknek szóló morális tanulságot is öles neonbetűkkel tolják arcunkba.

Lehet, hogy a mai videójáték-generáció tagja ostobábbak könyveken felnövő század eleji társaiknál, de ennyire nem kellene alábecsülni őket.