Prikler Mátyás szlovákiai filmrendező első nagyjátékfilmjével, a Köszönöm, jól!-lal az idei Rotterdami Nemzetközi Filmfesztiválon szerepelt, Magyarországon a Titanic Nemzetközi Filmfesztivál keretében láthattuk a filmet, Romániában pedig a TIFF-en, a Fókusz Szlovákia szekcióban vetítik. A rendezővel a magyar premier után beszélgettünk.
Nem nagyon lehetett arról olvasni a magyar sajtóban január-februárban, hogy elkészült ez a film. Furcsállom, hogy miközben mindenki a magyar filmet siratja, a Köszönöm, jól!-ról egy szó is alig esett. Nem keresett senki téged a film bemutatója után?
Magyarországon már 23 éve megy ez a duma, hogy a határon túliak milyen fontosak... Ehhez képest január 24-én volt Rotterdamban a világpremier, másnap gyakorlatilag az összes fontos szlovák újságban, rádióban ott voltunk, a szlovákok örültek, hogy van egy szlovák filmjük, míg Magyarországról senki nem jelentkezett. Aztán valakinek odaszóltunk, és mondták, hogy majd. Végül megkeresett a film.hu egy-két héttel a bemutató után. Én azt gondoltam, hogy ezt a filmet a szlovákok és a magyarok is a sajátjuknak fogják érezni, de ez eddig nem így történt. Jó, hogy volt ez a Titanic, talán most odafigyelnek. Úgy néz ki, hogy ősztől lesz magyar forgalmazás is.
Éppen emiatt tartottam viccesnek a titanicos vetítés utáni egyik kérdést: hogy te magyarnak tartod ezt a filmet, vagy szlováknak?
Már eleve az is egy kérdés, hogy a filmnek van-e nemzetisége. Például Lakatos Robi filmjei magyar filmek, román filmek vagy erdélyi filmek? Vagy mi a helyzet azokkal a magyar filmesekkel, akiknek a filmjeiben külföldi színészek játszanak? Valami miatt a filmet be akarjuk sorolni, de nem vagyok abban biztos, hogy a filmnek úgy általában van nemzetisége.
Sokan úgy gondolják – köztük én is – hogy ebben a filmben rengeteg az improvizáció és ezt alátámaszthatná a dokumentarista stílus is: a kézi kamera használata, a díszletek, a szereplők, a dialógusok. De te azt nyilatkoztad, hogy itt egy előre megírt forgatókönyv alapján dolgoztatok, és a főszerepeket színészek játszák.
Marek Leščák barátom, akivel írtuk a könyvet, nagyon jó dialógusokat ír, és ha egy dialógus jól meg van írva, akkor azt máshogy nem is lehet elmondani. Mozgásban voltak imrpovizációk, pl. a karácsonyi jelenetben a kutya mindig máshova szaladt, a gyerekek is, és ezt hagytuk. Az esküvős részben a párbeszédek meg voltak írva, de a többi nagyon furcsa módon volt rendezve.
Az esküvős jelenet a leghosszabb a filmben. Ezt mennyi idő alatt, hogyan vettétek fel?
Az esküvőt tényleg úgy vettük fel, mint egy igazi esküvőt: délután 5-re jöttek a vendégek, reggel 5-kor pedig hazamentek. Mi pedig ezalatt forgattunk mint az őrültek.
Az öregotthonban felvett képek átütően dokumentumértékűek – ezt megrendezted?
Az öregotthonos jelenet nem volt megírva, elmentünk helyszínelni és ott viccelődött velünk az
ápolónő, hogy szombaton van itt egy szülinapi buli, jöjjünk forgatni. És akkor mondtuk, hogy ez egy jó ötlet, átszerveztük a forgatást. Ott lényegében annyi történt, hogy a színészünket odaültettük – ez volt az egész rendezés.
A filmed felidézte bennem az új román filmeket: családi perpatvarok, idősebb és fiatalabb generációk közötti konfliktusok, kézi kamera használata, életszagú párbeszédek.
A román új hullám az egyik legérdekesebb, ami most történik, sok filmet láttam közülük. Nem is nagyon értem, hogy honnan jön, hogy lettek hirtelen ilyen jók, pedig valamilyen magyarázat biztos van.
Hogyan választottad ki a színészeket?
A főbb szerepek konkrét személyekre voltak írva, ezt onnan lehet tudni, hogy a szereplők neve ugyanaz a forgatókönyvben is mint a valóságban. Miroslav testvére meg az öreg bácsi még nem volt meg az írás alatt, de a többiek nagyjából igen.
A kedvenc jelenetem: amikor az öreg néni maszírozza a bácsi lábát, a bácsi pedig odatolja neki a pénzt. Ezt kitaláltátok vagy megtörtént?
Ezt elloptuk. Amit kitalálsz, az nem működik annyira, mindig az a jó, amit elnézel.
Hogyan fogadta a közönség a filmet Szlovákiában?
Január 31-től van forgalmazásban a film, nincsenek olyan óriási nézőszámaink, de szép lassan gyűjtögeti a nézőket. A kritikai fogadtatása jó volt.
Mit gondolsz a magyar film mai helyzetéről? Érint ez téged?
Érint is meg nem is. Sok filmes barátom van itt, de életemben nem csináltam filmet magyarországi támogatásból, úgyhogy ehhez nincs sok közöm. Most Hajdu Szabolccsal csináljuk a Mirage-t, annak én vagyok a szlovákiai koproducere.
A filmalapos történet pedig alapvetően nem rossz, bár azért ezt Európában nem így csináljuk – de ebbe most nem fogok részletesen belemenni. Ez a filmet nagyon rosszul érinti, ugye beszéltünk a román filmekről: fesztiválokon a keleti blokkban a román film után a magyar következett, és nem értem, hogy miért kellett ezt egyik napról a másikra megszüntetni.
Hogyan működik Szlovákiában a támogatási rendszer?
2009-ben alakult meg az Audiovizuális Alap, addig a filmes támogatásokat a kulturális minisztérium bírálta el, filmre mindig aszerint jutott pénz, hogy éppen választások előtt vagy után voltunk, nem igazán volt ebben semmiféle rendszer. Aztán kitalálták ezt a filmalapot, ami eddig úgy néz ki, hogy pártpolitikán kívüli, mozijegyekből, reklámokból stb. begyűjtenek egy összeget és ezt oda is adják filmre. Ez az összeg kb. 7 millió euró évente, de ebbe minden beletartozik, ami film, mindenki ide pályázik: játékfilm, dokfilm, koprodukció, kisjátékfilm, fesztiválok, workshopok, kiadványok. Természetesen nem működik ideálisan, mindig azon múlik, hogy ki ül éppen a kuratóriumban, de alapvetően a film helyzete soha nem volt ilyen jó Szlovákiában. ‘89 előtt volt pénz, de nem volt szabadság, most pedig van szabadság és nincs pénz – ez a két alapdolog pedig kell a filmhez. Öt évvel ezelőtt nekünk Magyarország volt a példakép, nálunk akkor gyakorlatilag nem volt semmi. És az a félelmetes ebben az egészben, hogy ez képes megváltozni egyik napról a másikra.
Ti is, te is szervezel egy filmes alkotótábort már 6. éve. Hogyan működik ez a tábor?
2008-ban szerveztük meg először ezt a tábort társíró barátommal, Marek Leščákkal – ez egy workshop, ahol van film, fotó, performance és képzőművészet. Azt találtuk ki, hogy annak a generációnak amelyik már nem gyerek, de még nem profi, szervezzünk egy műhelyt, mert ilyen nem igazán volt. A www.mphilms.sk oldalon fent vannak az infók, az előző évek munkáit is meg lehet itt tekinteni, bárki jelentkezhet 15–25 év között.
