Különös lenne ezt a cikket megírni az otthoni, így csak a hazalátogatásaim alkalmával beszélt hajdúsági tájszólásban. Épp olyan idegenül érezném magam itt a billentyűk fölött, mint amikor a kiváló antropológiai és/vagy dokumentumfilmek után visszazökkenek a hétköznapok filmvalóság-darálójába.  

Az előbbi, kissé zavarosra sikerült mondat azt akarja érzékeltetni, hogy nem túl gyakran adódik lehetőségem arra, hogy ne (csak) közhelyes, sivár képvilágú, lelketlen mozgóképeket kelljen néznem, hanem egyéni látásmódban, kreatív eszközhasználattal, szinte művészetnek nevezhető dokumentumfilmeket is láthatok. Nekem szám szerint három ilyen alkalom adatik meg Magyarországon: a VERZIO a Toldi Moziban ősszel, a Dialëktus a változó, de lassan megállapodó helyszíneivel és a MEDIAWAVE Győrött tavasszal. Ilyenkor nem érzem olyan társtalannak, idegennek magam a „filmes tájszólásommal”: hisz úgy tűnik, mások is ezt beszélik. A kiváló európai dokumentum- és antropológiai Dialëktus filmfesztivál esetében elég kevesen, de ez leginkább a műfaji besorolást övező előítéletes, értetlen közönségreakciókon múlik, valamint az – ismerjük el – részben jogosan a pénzhiánnyal indokolt, gyenge marketingen. Komlósi Orsolya és Füredi Zoltán fesztiválszervezők és munkatársaik „kultúrmissziója” előbb-utóbb gyümölcsözni fog, de a rám jellemző türelmetlenséggel azt mondanám, inkább utóbb. Hiszen nemcsak az átlagnéző „tudatlanságával” kell megküzdeniük, hanem a szakma közönyével is. Nem akarok senkit megbántani – akinek nem inge –, de kevés magyar filmrendezőt látni a rendezvényen, legfeljebb azokat, akiknek szerepel alkotása a programban.

Pedig ezek a filmélmények minden szakmai vitánál többet érnek, sőt még az is előfordulhatna, hogy a rendezvényt kísérő beszélgetéseken a hazai zavaros pénzügyletek, személyes ellentétek helyett a munkáról lenne szó: a külföldi alkotások elemzése közben lehetne áttételesen egymást bírálni, a módszerek, feladatok értelmezésével konstruktív ötletekkel, javaslatokkal előhozakodni úgy, hogy közben senkinek „nem esne bántódása”. A Palantír Filmalapítvány ennek lehetőségét teremti meg évről évre, sőt most már egy „felszentelt hely” létrehozásával év közben is módot ad rá. A DocuArt Kocsiszín részben ezzel a céllal alapíttatott: hogy helyet adjon dokumentumfilmes vetítéseknek, beszélgetéseknek. A másik fontos szolgáltatása, hogy könyvtárként működik: az ott archivált számtalan Dialëktus-filmet meg lehet nézni, be lehet ülni kutatni, vagy csak úgy „olvasgatni”. (Mellesleg a fent említett három fesztivál mind ilyen nyitott archívummal bír, a MEDIAWAVE egy különleges szolgáltatást is kínál: hetente változó műsorral működő webtévét, tessenek megnézni a honlapján.)

Persze ez egészen más „befogadási helyzet”, tudom, ez közhelyszámba megy, de valóban nem mindegy még az sem, hol, milyen helyszínen, kikkel osztja meg az ember az élményt. Másképp láttam a filmszemlén a nagy, ugyanazzal a nézőszámmal is üresnek tűnő Mamut-teremben a Szirmai Marci-filmet, A süllyedő falut, mint itt, ahol a zsúfolt kisteremben mindenféle népekkel: külföldi filmesekkel, egyetemistákkal sóhajtunk, mosolygunk egyszerre.

De ha még a reggeli kávé után alig-alig magunkhoz térve szédelgünk is be egy szinte teljesen üres nézőtérre, a félálomszerű állapotban valóságos csodák részesei lehetünk. Így ért engem – felkészületlenül, de annál maradandóbb élményt okozva – az ausztrál származású, Londonban élő, eredetileg képzőművész Sepp R. Brudermann filmje, az 5 1/2 Roofs, amelyben az angol főváros squat-lakóinak – általam is ismert – szubkultúrájáról mesélt. Azért nehéz magyarul leírni ezt, mert nálunk az önkényes lakásfoglalókhoz szinte kizárólag negatív társítások kötődnek. Ez a korántsem homogén csoport Nagy-Britanniában törvényesen él, hiszen az üres ingatlanokba költözés megengedett, kilakoltatásukra többnyire a felhalmozódó rezsitartozások vagy az épület lebontása, esetleg felújítása szolgáltat megfelelő indokot. A szerző hat ilyen közösséget választott, így a film hat különálló részből, a szereplők mikrovilágának bemutatásából áll. Különlegessége pedig az, hogy a beszélőfejes interjúkat költői képsorok szakítják meg, de oly módon, hogy azok ábrázolásmódja a riportalany világához szorosan kötődjön, ne bontsa meg mesterkélt eszközökkel annak integritását. (Erre alkalmas eszköztárral a nálunk szinte egyáltalán nem gyakorolt „megidéző” antropológiai dokumentumfilmek bírnak, leírásukat meg lehet találni például az első Dialëktus katalógusában közölt kiváló írásokban.) Rendkívül nehéz feladat, hiszen sok különböző személyiséget, eltérő életfilozófiát valló művészeket, emigránsokat, egyetemistákat, csöveseket látunk, hallunk megnyilatkozni. Ráadásul az epizódszerű történeteknek ki kell rajzolniuk egy olyan ívet, hogy az egész estés dokumentumfilm ne töredezzen szét, egészében is élvezhető legyen. A szerzőknek kétségkívül sikerül megoldaniuk a feladatot; nemcsak árnyaltan mutatnak be egy többnyire előítéletesen kezelt szubkultúrát, de a társadalmi kérdések ellentmondásos megoldásait is elemezgetik. A film utolsó epizódja egy squat-café törzsvendégeit, majd a lebontásra ítélt háztömb körüli herce-hurcát mutatja be.

Sepp R. Brudermann: 5 1/2 Roofs

Az utolsó jelenet egy lakógyűlés, ahol a helyi tanácsot képviselő bürokrata küzd az egybegyűltekkel, aktivistákkal, squat-lakókkal. Egy felszólalás tesz pontot a vita végére: egy idős (talán indiai, pakisztáni?) férfi meséli el, hogyan talált otthonra a hajléktalan évek után egy elhagyott házban, miképp hozta rendbe a segélyekből, alkalmi munkákból keservesen megtakarított pénzen: mit veszít el, ha lebontják azt. Itt már teljesen biztos voltam benne, ez a rendező sokat tud: a jelenetet totálban rögzíti, most nem közelít a középponti figura (egyébként rendkívül „hatásosan” szép, cserzett arcára), viszont engedi látni a körülötte ülők fájdalmat, empátiát, zavarodottságot, dühöt sejtető arckifejezését. Ezzel nem az áldozattal, hanem segítőivel, támogatóival való azonosulásra késztet, amely módszer bizonyítottan (a szenvedés-ábrázolás elemzői szerint) egészségesebb attitűd kialakítását teszi lehetővé.

Talán Nagy-Britanniában már rég ilyen filmeket készítenek? Tizenhat éve éltem Londonban, egy felső középosztálybeli barátom óriási lakásában. Kéthetente-havonta megjelent nála egy közeli, áram, gáz, tehát melegvíz nélküli squatban élő lecsúszott (honnan hová?) jazz-zongorista. Viszonyukban nyoma sem volt az álszent leereszkedésnek, kuncsorgó megalázkodásnak. Zenéről beszélgettek. A férfi órákig melegedett a fürdőkádban, majd a zongorához ült és nekiállt játszani. Már akkor is azt gondoltam, ilyen egyszerű dolog a szabadság, ebben ez az angol film csak megerősített.