Hetedik alkalommal rendezték meg a Friss Húst, amely az elmúlt években a magyar rövidfilmek legfontosabb szemléjévé vált.
Aki kíváncsi, hogyan néz ki a magyar film jövője, az legalaposabban a Friss Húsról tájékozódhat, hiszen az elmúlt években ez a fesztivál lett a főiskolás hallgatók bemutatkozási platformja, amely csokorba gyűjti az SZFE, a MOME, a Metropolitan Egyetem és az ELTE legizgalmasabb kisfilmjeit. A nevezésben persze nincs életkorbeli megkötés, de manapság már kevesen nyúlnak vissza nagyjátékfilmek rendezése után a rövidfilmes formához.
Megváltozott a szerep, amit a kisfilmek betöltenek: már nem annyira a kísérletezés, a filmnyelvi útkeresés terepének, hanem ugródeszkának számítanak az első nagyjátékfilmhez. A fiatal filmesek nem arról igyekeznek meggyőzni rövidfilmjeikben a közönséget, hogy saját filmnyelvet beszélnek, netán úgy látják a világot, mint senki más, hanem arról, hogy birtokában vannak a filmcsinálás alapvető fortélyainak, és nyugodtan rájuk lehet bízni egy nagyjátékfilmet.
A Friss Húson szereplő filmek többsége ennek megfelelően a klasszikus történetmesélés erényeit csillogtatta, a rendezők azt ambícionálták, hogy lehetőleg feszülten elmeséljenek elejétől a végéig egy történetet. Társadalmi kérdések ritkán kerültek terítékre, figyelmük a párkapcsolatok, a családot szétfeszítő feszültségek felé fordult. Nézhetetlen, öncélú művészfilmekbe így nem botlott senki a fesztiválon, viszont a sajátos vizuális megoldások sem jellemezték a kisfilmeket. A kilengések, a vállalhatatlanul rossz filmek eltűntek, és hihetetlenül megerősödött a középmezőny. Nagyon sok a jó alkotás, de kevés az igazán kiugró, remek film. Idén nem láthattunk egy Last Callt, Földieket, vagy Láthatatlanul-t sem: a válogatás ezúttal – valószínűleg önhibáján kívül – nem sikerült olyan erősre, mint az elmúlt években.
Ez persze nem jelenti azt, hogy ne gyarapodott volna emlékezetes élményekkel, aki végignézte a Friss Hús felhozatalát. Keveset emlegették és végül díj nélkül maradt, de az élmezőnyben foglalt helyet Szakonyi Noémi Veronika Maszatvár című rövidje, amit ha Köbli Norbert ír, egy újabb remek történelmi thrillerként emlegetnék. Amelynek fókuszpontjában persze a kisember áll, az elvált feleség, aki a ’80-as évek közepén, államtitkár férje mellől szeretné nyugatra szöktetni a kisfiát. A nehézség: az erődszerű házat szigorúan őrzik, a fia pedig haragszik rá, amiért „elhagyta” őt, és már az új feleséget szólítja anyának.
Szakonyi Noémi Veronika végig tudja fokozni a feszültséget, a sztorit soha nem lendíti hiteltelen fordulatok felé, és olyan erős, drámai pillanatokat sorakoztat fel, amikor mélységében átélhetjük a fiától elválasztott anya tehetetlenségét. A szilánkosra tört idillt a 16 mm szemcsés, vibráló felvételei jól adják vissza, a rendező pedig hatásosan mutatja meg, milyen alattomosan él vissza fölényével a hatalom. Akár a családi körön belül is, és ha úgy tetszik, karaktergyilkosságot végez az anyán, amikor ellene neveli kisfiát. A befejezés fájdalmasan realista, az odáig vezető út pedig Hajdu Szabolcs, Pető Kata és a páréves Sáfrány Ágoston természetes játékával van kikövezve. Biztató jel, hogy Szakonyi Noémi Veronika Szilánkok címmel dokumentumfilmet is tervez a Maszatvár ötletét adó, igaz történetből, amit az elmúlt években a Sundance Filmfesztivál Intézetében fejlesztett.
Abszurd humorával és szívmelengető humanizmusával emelkedett ki Lengyel Balázs Hármasban és Fazekas Máté Bence Apám szíve című rövidje a mezőnyből. A Hármasban pont úgy, pont olyan csavarokkal meséli el a hetvenpluszos házaspár és a prostituált történetét, ahogy azt várnánk, a kisfilm mégis megkapóvá válik az idős házasok közti intimitás ábrázolásával. A feleség call girlt hív a férje születésnapjára, mert az szívesen kipróbálná az édeshármast, de ebből a szituációból Lengyel nem a pikáns erotikát, hanem a meghitt szeretet meséjét bontja ki. Amit ráadásul a Szerelmesfilm szerelmespárjával, Bálint Andrással és Halász Judittal játszat el – a szentimentális cinefilek így elképzelhetik, mi lett volna, ha Szabó István hősei mégis együtt maradnak.
Fazekas, aki forgatókönyvíróként kezdte a pályáját (Uchebnik, Irinyi), első rendezésében Dragomán György A seprű című novelláját dolgozta keserédes tragikomédiává. Őszülő apa fetreng a kanapén, szívrohamot játszik el a fiának. Hogy miért pont neki és miért ilyen esetlenül, az fokozatosan derül ki az információkat okosan adagoló kisfilmből, amelyben egy lepukkant lakásbelső és egy groteszk helyzet bőven elég ahhoz, hogy kirajzolódjon előttünk egy széthullott család története. Trill Zsolt alakításában mérhetetlenül kisszerű, szánnivalóan esendő lesz az életét elszúró, de a megoldáshoz mindig a rövidebb utat választó, elszürkült zenész. Láng Annamária a férje játékaiba belefáradt ex szerepében remek, de Fazekas a kamaszfiúból (Babinchak Atanáz) is meglepően összetett és természetes alakítást csalogat elő.
Adjon már valaki egy nagyjátékfilmet Csomának! – gondoltuk a Castingot nézve, amely míves megformáltságával és egy satuba szorult lány helyzetének érzékeny bemutatásával hívta fel magára a figyelmet. Csoma Sándornak már első kisfilmjében, a Tabula Rasában megcsillantak a történetmesélési és hangulatteremtési erényei, a Castingot nézve pedig nem kétséges, hogy ebből a történetből ígéretes nagyjátékfilm lehetne az Inkubátor Programban, ahova a rendező a kisfilm kibővített verziójával pályázik.
18 éves erdélyi lány (Blénesi Kincső) érkezik divatfotózásra, amelyről kiderül, hogy valójában pornócasting. A Castingban terítékre kerül az a környezeti nyomás, amely a pornózással kacérkodó lányra szűkös anyagi helyzete (Londonban dolgozó anyjához szeretne kiköltözni) és a konzervatív falusi miliő (bátyját Orbán Levente alakítja a tőle megszokott izzással) révén rávetül, de a rendezőt inkább a rossz döntést hozó lány vívódása érdekli. A kitörésvágy, a lelkifurdalás és a szégyen érzékletes életre keltése miatt kivételes az amúgy kiszámítható nyomvonalon haladó Casting, amely hihetően teremti meg a tudatlan lányokat ravaszul manipuláló pornós közeget (a pornórendező asszisztenseként az egykori felnőttfilmsztárt, Michelle Wildot látjuk, aki visszafogott játékkal, és feltehetőleg belsős infókkal hitelesíti a kisfilmet).
Ha a felhozatal egészéből hiányoltuk a filmnyelvi kísérleteket, az újszerű vagy legalább a saját vizuális világ keresését, Simonyi Balázs rövidje valamelyest kárpótolhatott bennünket. Elsőre nem egyértelmű, de az Ultra című futós dokumentumfilm rendezője (már forog a folytatás) megint egy futós élményéhez nyúlt vissza. Részt vett a 2013-as bostoni futómaratonon, amelyiken terrortámadás történt, ez inspirálta a Banality elkészítésére, amelyben egy újpesti panel ablakából, az utcára, majd a szomszédos cukrászdára kisvenkelő és rázoomoló kamera szemszögéből nézünk végig egy terrortámadást. Távolról, megrendülés nélkül figyeljük a néma mészárlást, amelyben a halál, mint a film címe is hirdeti, banális eseménnyé válik. Az ötlet jó, a megvalósítás eredeti, az üzenet aktuális, a Banalityban mégis visszafelé sül el az esztétikai truváj fegyvere, mert nemcsak a borzalomra reagálunk közönnyel, nemcsak a hétköznapjaink részévé váló terror felett hunyunk szemet és felejtjük el, de a kisfilmet is, amely szintén csak közönyt vált ki a nézőből.
Hasonló reakciókra számíthat Nolvay Norbert fődíjas kisfilmje, a Jövő szerdán is, amely merész témaválasztásához nem képes merész történetet rendelni. A román újhullámmal, azon belül is a 4 hónap, 3 hét, 2 nappal rokonítható kisfilm az abortusz előtti kötelező tanácsadásra kísér el egy zárkózott lányt, de ott csak a legbanálisabb helyzetekkel szembesíti őt. Se az érzelmi dinamika, se az aktuális áthallások nincsenek kidolgozva, a filmet pedig olyan slusszpoén zárja, ami épp arról tereli el a figyelmet, hogy a tanácsadás a teljesen átlagos esetekben is milyen nehezen kivitelezhető, milyen ellentmondásos érzelmi zűrzavarba viheti a nőket.
Kihagyott ziccer a kisfilmveterán Szirmai Márton (Szalontüdő, Az expedíció) új rövidje, a Szerepzavar is, amelyben egy amatőr színész más emberek bőrébe bújik megrendelésre, mert Szirmai az abszurd alapötletet és a szépen kidolgozott, szürreális gegeket is csak egy sekélyes apa-fiú konfliktus feloldására futtatja ki. Felemásan dolgozza ki sokat ígérő ötletét a Rozgonyiné (r. Szeleczki Rozália) is, amely Arany János balladáját helyezi át egy kortárs történetbe. A kisfilmet kiválóan lehet majd oktatási célokra használni, és illusztrálni vele, hogy miként él tovább a törökkel csatázó hősnő személyisége a lányban, aki elmegy a vőlegénye legénybúcsújára, ahol a magáért való kiállással egyre jobban felborogatja a kapcsolatukban megcsontosodott nemi szerepeket. Az élvezeti értéket viszont jelentősen csökkentik az esetlen dialógusok és a nem mindig természetes színészi játék, de a Szalay Bence (A Viszkis) bajszos kisemberverzióját tökéletesen hozó Göndör Laci így is jó színészi felfedezés.
A kisfilmek gerincét adó párkapcsolati problémákat Dudás Balázs Két csíkja járta körül a legalaposabban, amelyben egy felnőni képtelen zenészt akar elhagyni a gyermekvállalásra készülő barátnője, amikor az nem örül a terhességi teszt eredményének. Az eredmény nem pont az, amire számítanánk, és többször is változik a játékidő folyamán: pont úgy, mint ez a belső feszültségekkel és őszintétlenségekkel terhelt, mégis játékos kapcsolat, amely egyszerre hozza elő a felek rosszabb és jobbik arcát. A Két csík trükkje, hogy elhiteti velünk, végleg elromlott már ez a kapcsolat, mert csak sebzik egymást a szerelmesek, hogy aztán a felelősséget hárító fiú gyermeteg megoldási kísérletéből mégis kicsírázzon valamiféle empátia és megértés egymás iránt, és körvonalazódjon egy olyan közös platform, amire felépíthetik az életüket. Ráadásul a két fiatal színész, Sodró Eliza és Vilmányi Benett ösztönös játéka is emlékezetes, utóbbi ráadásul a romkocsmákat járó énekes-dalszerzőként saját, melankolikus dalát is elénekli (Kérj tőlem hármat).
