„A filmhíradó aktualitása és információs értéke minimális. A felhasznált elemek állandóan visszatérnek (…) A híradó stílusideálja ballisztikus: robbantani akar. A tempó mindenek felett való. Sok úgynevezett hír információs értéke nulla, s mint minden fecsegés, tértől, időtől független. Eltereli a néző figyelmét arról, ami történik.” Hans Magnus Enzensberger: A világ, mint szemétdomb (A filmhíradó anatómiája)
Amióta nálunk is tévécsatornák növekvő sokasága verseng a nézők kegyeiért, könnyen abban az illúzióban ringathatjuk magunkat, hogy a versenyhelyzet látványos minőségi javulást eredményezett. Hogy ez mennyire nincs így (bár kétségkívül vitatható, hogy tulajdonképpen mi jelentene minőségi ugrást), azt többek közt a híradóműsorok szemléltethetik, amelyeknek fő funkciója – állítólag – a tájékoztatás.
Ha sok a cipőgyár, akkor a konkurencia valószínűleg jobb és olcsóbb lábbelit eredményez, a média esetében azonban egészen másfajta törvényszerűségek érvényesülnek. A minél magasabb nézettségi mutatókért és az ezekkel egyenes arányban növekvő reklámbevételekért harcoló csatornák híradói – bár vannak köztük nem elhanyagolható különbségek – fő funkciójukat megtagadva, gyakran nevetségessé téve, egyértelműen a szórakoztatás és szenzációhajhászás oltárán áldoznak.
És immár nem annyira szórakoztatva tájékoztatnak (ez lett volna az első fázis), mint inkább a tájékoztatás látszatát őrizgetve próbálnak szórakoztatni és szenzációhajhászni, bármi áron. A híradók és a showműsorok stílusa, szerkezeti felépítése, „tördelése”, dramaturgiája, világképe (no és persze funkciója, hatása) megdöbbenten hasonlóvá vált.
A posztmodern híradó ugyanakkor a videoklippel is rokon. Akárcsak a popzenei klipbe, a 2000. év híradóiba is minden belefér az információs érték nélküli „vilibálnától” (kis színes hírecskétől) a könnyfacsaró idillen át a brutális gyilkosságig és véres balesetig. Mindinkább ezek a „műfajok” kerülnek előtérbe, részarányuk egyre növekszik.
1990 előtt a politikai ikonográfia és ceremónia uralta a képernyőt, amely a személyi kultusz, a nacionalizmus és a késősztálinista diktatúra merev ideológiája jegyében nemcsak hogy (félre)értelmezte a tényeket (hiszen többnyire el sem jutott azokig, sőt diskurzusa a tények ellenében szerveződött), hanem egy tán Baudrillard képzeletét is túlszárnyaló hatalmas szimulakrumot (nevezzük Anti-Disneylandnek) teremtett.
Akkor a híradó rituálisan unalmas-szürke volt és mindenki tudta, hogy hazudik. Mostanság a híradó „lebilincselően” érdekes (valódi Disneyland), az igazságban pedig már nem hiszünk, így aztán eltűrjük, sőt élvezzük, hogy harmad- és negyedrangú információk, teljesen haszontalan “tudnivalók” show-sított-dramatizált változatával ejtsenek bennünket hipnózisba. A két legnépszerűbb hazai kereskedelmi csatorna, a Pro Tv és az Antena 1 2000. november 15-i esti (fő)híradója tipikusnak, átlagosnak mondható, a következőkben ezekre hivatkozva próbálom illusztrálni a fentieket.
Kétségkívül van árnyalatnyi különbség a Ştirile Pro TV és az Observator között (az előzőt mindig jobban „megsózzák”), de a hírré válást és a (kész) híranyagnak a műsorban elfoglalt helyét, „sorszámát”, időtartamát mindkét esetben elsősorban a szenzációérték határozza meg, nem pedig az információ társadalmi fontossága, közérdekűsége.
A Pro Tv-ben az egyik legfontosabb, visszatérő attrakció maga a műsorvezető, a showman (vagy showwoman). Jelen esetben: „Cristian Tabără vă prezintă Ştirile Pro Tv” – ez a híradó legelső, drámai, hatásvadász stílusban, hangnemben elharsogott mondata. Olyan, mint egyfajta cirkuszi kinyilatkoztatás, a reklámok és „promók” retorikájával dolgozik. A bemondót a képernyő közepén, premier-, sőt már-már szuperplánban látjuk, ami egyrészt autoritását sugallja (hinni kell neki), másrészt megkönnyíti, sőt kiprovokálja az érzelmi azonosulást, a témákra való emotív ráhangolódást.
Merthogy itt többnyire erre megy ki a játék, a tény- és tárgyszerű, racionális informálás elriasztaná, fárasztaná, untatná a nézőt. A kommersz tévéhíradó rejtett ideológiája nem csak a témaválasztást, a sok lényeges információt kiiktató vagy háttérbe szorító szelekciót határozza meg, hanem a tálalásmódot is a pavlovi reflexek mechanizmusához igazítja.
A megfelelő hangulat megteremtése után, jönnek a „hírek”, távirati stílusban sorolom őket: két bányásztiltakozás, szénné égett ember a fővárosban, súlyos közúti baleset Temesváron (hosszú, mikrorealista-naturalista felvétel a mentésről és a sebesültekről), taxisofőrök megvertek egy férfit Bacăuban, autótolvajokat fogtak Bukarestben, bűnügyi jelentés Nagyváradról. Csak ezek után tudjuk meg, milyen reformtervei vannak Bukarest új rendőrkapitányának, hogy miként segíti a kormány a rászoruló családokat, vagyis többszázazer embert (fűtéspótlék, tartozás elengedése stb.), hogy mi újság a török-román bank háza táján… Következik egy kis diáksztrájk, külföldi jelentések nagyon röviden, majd ismét belföld (prostitúció, tűzvész, orvosi műhiba), nyolc reklám és… lehetne, de nem érdemes folytatni.
A beszédtempó természetellenesen gyors, sok a sokkoló premier plán a különféle szörnyűségekről (az esti akciófilm ezek után unalmas lesz…), sok az élő tudósítás, ami szintén a (kalandban való) részvétel illúzióját erősíti a nézőben. Annál is inkább, mert némelyik hírklip már egyértelműen a reality show dramaturgiájával, eszköztárával dolgozik.
Az Observator valamivel mérsékeltebben szenzációhajhász és kevésbé showman-centrikus. Itt a Securitatével és a diáksztrájkkal kapcsolatos hír kerül az élre, de aztán kb. 19:08-tól már a következő a „felhozatal”: elárverezik Ceauşescu sapkáját, a temesvári rendőrség három betörőt üldöz, autótolvajokat csípett fülön a rendőrség, kábítószerfüggők kezelésével kapcsolatos gondok, külföldön prostitúcióra kényszertett román lányok kiszabadítása, majd, minden átmenet nélkül külföldi hírek (itt is röviden), reklámblokk, aztán csekély félórával a műsorkezdés után: a fűtéspótlékkal kapcsolatos kormányrendelet, a tartozások elengedése, csökkentése is terítékre kerül, a következő témák pedig: az orvosi hálapénz legalizálásának lehetősége, a családi orvosok gondjai, a török-román bank ügye. Majd megint (hosszú a híradó, szinte „egész estét betöltő”): pénzhamisítás, amerikai elnökválasztás, itthoni autólopások…
A két híradó posztmodern eklektikáját, nem enyhíti, hanem inkább fokozza, hogy a különböző fajsúlyú, témájú híranyagokat ugyanabban a stílusban, modorban prezentálják. Így teremtődik meg a kontextus nélküliség kontextusa: ami önmagában vagy más összefüggésben csakugyan fontosnak tűnhetett volna, popzenei klippé stilizálódik, a „kis színesek” és helyiérdekű bűnügyi kuriózumok pedig veretes keretet kapnak.
Ez többé-kevésbé az egész világon így van, de az amerikai eredetű minta nálunk különösen jól működik. A médium, a kereskedelmi tévé logikája vagy inkább logikátlansága fontosabb, mint az eseményeké. A hír rossz értelemben vett fogyasztási cikké vált, nem a mindennapi kenyérrel, hanem a mindennapi alkohollal és a cigarettával rokon. Így szolgálják az információs jelzővel oly gyakran minősített-illetett későmodern társadalom médiumai a tudatlanság kultúráját. S miközben a posztmodern filozófusai szerint korunkban maga az információ válik problémává, az tudniillik, hogy miként lehet eldönteni, melyek a releváns információk és ezek hozzáférhetőségét hogyan szabályozzák, a tévéhíradók egy huszárvágással megszabadulnak a gordiuszi csomótól: számukra egyértelmű, hogy a fontos információ, a „jó” audiovizuális hír az, amelyet a legtöbben néznek, amely előtt és után – illetve amelyben – a lehető legtöbb reklám elhelyezhető. (Ha a kenyérgyár veszteséges, pálinkafőzdét kell nyitni a helyén, körülbelül ez a dolgok jelenlegi „logikája”, amely a közszolgálati televízióban is kezdi éreztetni a hatását.)
Ellentétben az 1990 előtti korszakkal, a telerealitásnak (is) köszönhetően immár a mi, pre- és posztmodern elemekkel átszőtt finomvegyes társadalmunkban sem a durva, nyílt elnyomás, hanem a körmönfont csábítás a társadalmi (gazdasági) ellenőrzés, tervezés hatékony módozata. A polgárrá kikiáltott tévéalattvaló pedig sóváran dugja be a fejét a műmézes köcsögbe. Átengedi magát a mesterségesen felpörgetett sodrásnak, egyik pillanatban dühöng, tíz másodperc múlva viszont már a hasát fogja a nevetéstől, újabb fél perc múltán elkomorul vagy könnyekig, meghatódik, fogyasztja az érzelmeket is, akárcsak a giccses érzelmi hullámzás közben „beadagolt” reklámokat. (Talán nem véletlen, hogy a Pro Tv csatornajele a híradóbeli reklámblokk idején is a képernyőn maradt, mintegy sugallva, hogy igazából nincs érdembeli különbség a hírek és a reklámklipek között. A szervetlen illeszkedés elve, egyfajta neodadaizmus érvényesül itt, amelynek jegyében a nem egybevágó-összeillő elemek, funkciók is egymáshoz simulnak.)
A nézőnek a híradót követő „szellemi aktivitásáról” szőtt derűlátó teóriák tökéletesen idejétmúltnak tűnnek. Pedig még a 90-es évek második felében is születtek olyan elméletek, elemzések, melyek szerint az átlagnéző a műsor utáni percekben rendezi a látottakat, összefüggéseket keres „tudati síkon is” a képek, az események között, s végül előzetes tapasztalatait is mozgósítva „egységes képet” alkot magának a szerzett információkról, s ezt raktározza el tudatában. Nagy adag (már-már kincstári) optimizmus kell ahhoz, hogy egy effajta rendezési folyamat létét biztosra vegyük. Egyrészt az ehhez szükséges kváziideális néző valószínűleg csak a „klasszikusabb” sajtóelméleti tankönyvekben lelhető fel, másrészt a feltételezett egységes kép a fent elemzett híradók esetében – önellentmondás.
Sajnos gondolkodás, rendszerezés, reflexió helyett maradnak a reflexek (szinte pavloviak), hiszen a pszeudokommunikáció részét képező teleinformáció altató és andalítószerré, sőt kábítószerré vált számunkra.
A valóság rendszerbe foglalt képét a televízió teremtette kakofón, harsány, redundáns, eklektikus álinformációs környezet, hipervalóság váltotta fel. Amelyet esetenként szappanoperának vagy horrorfilmnek, videoklipnek, esetleg tévéhíradónak hívnak.
