Annak
ellenére, hogy mindig is félős voltam, szeretem időről
időre tesztelni magam: mitől tud egy film olyan hatással
lenni rám, hogy még hetekig nem kapcsolom le a
villanyt éjszakára, és mi az, amitől mindenki
kiugrik a székéből körülöttem – én
meg csak nézek (mint a moziban), hogy mi is itt a probléma.
Ez utóbbi persze a ritkább, de előfordult már.
Nem szándékosan válogattam idén eszerint az edinburgh-i programból, de a napi öt-nyolc filmben szép számmal akadtak hátborzongató alkotások. A messze legrémesebb azonban az egyik film címe volt: Blood Car! A poszter pedig még ennél is rosszabbat ígért, azt viszont már tapasztalatból tudom, hogy az ilyesmit nem lehet kihagyni! Jó is, hogy nem mulasztottam el a hajnalig tartó éjszakai vetítést, mert a fesztivál egyik legötletesebb, minimális pénzből készült filmjét láthattam.
Alaposan megkapják a magukét a vegetáriánusok, a környezetvédők, az állatvédők, a nők, az álszent és túlzott prüdéria és nem utolsó sorban a Bush-kormány politikája. Minden elismerés a rendező Alex Orré, aki képes a trash-be ennyi iróniát, és persze öniróniát vinni. Ahelyett, hogy megmaradna a felszínes hatáskeltésnél, képes mondanivalót vinni a nem sok jóval kecsegtető történetbe, miszerint a nem is olyan távoli jövőben (pontosan két hét múlva) olyan magasra kúsznak az üzemanyagárak, hogy az emberek kénytelenek lemondani az autózás örömeiről és kényelméről. Egy fiatal általános iskolai tanár elszántan próbálkozik, egy alternatív, környezetbarát üzemanyag kifejlesztésével. A motor viszont nem akar az alga- és moszatpépre kattanni, ám amikor egy véletlen során vér kerül bele, a gépezet egyszerre csak működésbe lendül. A lelkes tanerő először a saját vérét önti az autóba, ám azzal nem sokáig jut el, kénytelen utánpótlásról gondoskodni és innentől kezdve elszabadulnak az indulatok. A szolid, szigorúan vegetáriánus tanító bácsi vérengző ámokfutóvá változik, amiben az őt üldöző ügynökök sem tudják, és – mint később kiderül – nem is akarják megakadályozni. Az áldozatok száma egyre nő, de ez nem számít, ha egy nemzet felemelkedése, illetve vezető pozíciójának megőrzése a tét. Ugye nem szükséges kifejtenem, mennyire rátapintott a rendező ezzel a lényegre. Nem csak a film bizonyult szórakoztatónak és meggyőzőnek, de a rendező Alex Orr-ral folytatott félórás, vetítés utáni beszélgetés is, ami inkább hasonlított egy dumaszínházi előadáshoz, mint interjúhoz.
„Ki itten belépsz, hagyj fel minden reménnyel” – lehetne a jegyre írva és tényleg semmi jót nem várt az ember a Blood Car-tól, az pedig szépen jött, látott és mindenkit levett a lábáról.
Nem annyira humoros, de kétségtelenül ötletes Nacho Vigaladon alkotása a Time Crimes (Los Cronocrímenes). A film bővelkedik az olyan dermesztő pillanatokban, melyek némileg feledtetik az alaphelyzetből adódó logikai bukfenceket, a rendezőnek mégis sikerül valahogyan elfogadtatni ezeket. Egy középkorú férfi áll a történet középpontjában, aki távcsövével kémleli a közeli erdőt. Először egy meztelen és mozdulatlanul heverő női testre lesz figyelmes, és nem kell sok hozzá, hogy a kíváncsiságtól hajtva közelebb menjen. A valódi izgalmak viszont csak ez után jönnek: amikor egy véres rongyba bugyolált fejű alak támad rá, emberünk fejvesztett menekülésbe kezd. Ez viszont nem is olyan egyszerű, mint gondolná. Nem szeretnék többet elárulni a történetből, mert az teljesen elrontaná az élményt a rejtélyek kedvelői számára. Annyit viszont mondhatok, az idő és az egyre szaporodó bűntények vezetnek a megoldáshoz.
Nem kevésbé ambiciózus, ám jóval eredetibb munka Ole Bordedal dán rendező Just Another Love Story című filmje, mely végeredményben tényleg csak egy szerelmi történet, ami ez esetben a szokásosnál kicsit több hullával jár. Ugyanúgy bővelkedik a véletlen balesetekben, különös körülmények között elhunyt emberekben Ian Fitzgibbon A Film with Me in It című fekete komédiája – ennek ellenére az első pillanattól az utolsóig szórakoztató marad, nem úgy, mint az ígéretesen induló, ám hamar unalomba és értelmetlen hatáskeltésbe forduló Left Bank (Linkeroever), a belga Pieter Van Hees rendezésében.
A brit filmek sorát gyarapítja a Steven Sheil Mum and Dad című filmje, ami a kollégák szerint az első 15 perc kivételében beteges szex és kínzás keveréke. Nekem is van jegyem a Mum and Dad éjféli vetítésére, de addig még gondolkodom rajta… Azt hiszem idén Edinburgh-ben annyi rémséget láttam, ami több fesztiválra is elég lenne, és magamat ismerve a Mum and Dad-et lehet, hogy még a Hotelnél is hamarabb feladnám.
