2001-ben jártam először az Edinburgh-i Filmfesztiválon és azonnal
beleszerettem a városba, a skót akcentusba, a párhuzamosan zajló és gomba módra
szaporodó fesztiválok hangulatába. Bízhattam benne, hogy itt mindig színvonalas a válogatás, nem is beszélve a brit
filmekről, amelyek bemutatásában Edinburgh mindig is az élen járt.
Sokszor emlegették már Edinburgh-ot a felfedezések fesztiváljaként, számos hazai rendezőnek indult vagy vett itt fordulópontot a karrierje. Az idei nyitófilm rendezője John Maybury – az ő első filmjét, a Rememberance of Things Fast-ot is itt mutatták be 1994-ben, amikor más fesztivál nem vállalta, hogy videóra forgatott anyagot mutasson be. Tíz esztendővel ezelőtt pedig itt kapott díjat Michael Powell a Love is the Devil című, Francis Baconről szóló drámájáért. A helybeli kollégák emlegetik azt is, milyen volt, amikor Ewan McGregor még névtelen színészként nyugodtan sörözgetett a Filmhouse bárjában, Cillian Murphy szerény mosollyal vette a gratulációkat első filmszerepéért, vagy miként bűvölte el az ukrán modellből lBond lánnyá avanzsált színésznő, Olga Kurylenko a férfiakat.
A tavalyi sajnos kimaradt az életemből, így nem lehettem jelen az új művészeti igazgató Hanna McGill debütálásánál, akire az a feladat hárul, hogy Edinburgh-ből világviszonylatban is élvonalbeli, A-listás fesztivált csináljon. Az Egyesült Királyságban eddig is ez volt a legnagyobb fesztivál, kiemelkedő brit szekcióval, de rendre számon kérték a szervezőkön, hogy miért nincsenek igazán nagy sztárok, és miért nem hemzsegnek a forgalmazók. Nos, a tavalyi év vízválasztó volt, és idén már látható: Hanna McGill valóban a fesztivál életében mérföldkőnek számító lépéseket tett. A legkézzelfoghatóbb ezek közül, hogy az idén 62. alkalommal megrendezett eseményt a megszokott augusztusi időpont helyett júniusra tette, hogy bizonyítsa az Edinburgh-i Nemzetközi Filmfesztivál önmagában is jelentős esemény ahhoz, hogy idevonzza az érdeklődőket. Reményei szerint még kiemeltebb figyelmet kaphatnak a filmek, ha nem kell a többi fesztivál programjaival versengeniük a közönség kegyeiért.
Az, hogy ez a lépése mennyire lesz népszerű, még nem igen látható, az viszont bizonyos, hogy akik megszokták a hatalmas forgatagot és a Fringe fesztivál résztvevőinek színes kavalkádját, most túlságosan is csendesnek találhatják a várost. Az edinburgh-i kastély japán turistáin kívül alig látni idegeneket a városban.
Ha már a kastélyról van szó, meg kell hagyni, méltán része a világ kulturális örökségének. Az innen feltáruló látvány pedig elfeledteti velem, mennyire feleslegesen tettem meg ezt az utat a fesztivál nyitónapján. Történt ugyanis, hogy a szervezők kitalálták, a nyitófilm sztárjait itt bocsátják a fotósok és a sajtó rendelkezésére. A fotózás rendben is lett volna, de a sajtótájékoztató! Levegőtlen szűk kis helyet szántak nekünk, ahol a szokásosnál is kevesebb újságíró fért el, a festői kilátásból pedig semmi sem érvényesült. A sztárok fél órát késtek, amivel még jobban felborították az amúgy sem pontos időbeosztást. Edinburgh-ben ugyanis egyetlen dolog változatlan: a sajtókonferenciák sohasem kezdődnek időben és a sajtóvetítések közt annyi a teljes vagy részleges átfedés, hogy hiába rohan fejvesztve, vagy taxizik kétségbeesetten az ember egyik helyről a másikra, akkor is sokkal kevesebb filmet lát teljes egészében, mint más fesztiválon. Így volt ez ma is, amikor a kastélyban megrendezett sajtótájékoztató a csúszással együtt három filmet is kiütött.
A fesztivál még alig két napja kezdődött meg hivatalosan, de a sajtóvetítések, interjúk már javában zajlanak. A nagyközönség még nem láthatta a welszi költő Dylan Thomas életéről szóló The Edge of Love című melodrámát, a kritikusok azonban nem fogadták kitörő lelkesedéssel. A történet a második világháborúban játszódik, amikor Dylan Thomas (Matthew Rhys) újra találkozik gyerekkori szerelmével Vera Philipsszel (Keira Knightley), aki a bombázások alatt, a metróalagutakban meghúzódó embereket szórakoztatja dalaival. Romantikus egymásra találás helyett inkább bonyodalmak következnek, amikor beállít Thomas felesége, Caitlin (Sienna Miller) és Vera kénytelen belátni hőn szeretett költője nem lehet teljesen az övé, így aztán enged egy fiatal katona csábításának William (Cillian Murphy), akivel házasságot köt. Williamet hamarosan elviszik a frontra harcolni, Vera pedig Welszbe menekül Thomasszal és nejével, hogy ne a bombák árnyékában kelljen a világra hoznia születendő gyermekét. Az igazi tragédiák azonban csak ezután jönnek, amikor barátságuk ellenére Caitlin egyre mellőzöttebbnek érzi magát, és féltékenyen figyeli, miként éled újra a vonzalom Vera és a költő közt. Caitlin önpusztításba menekül, a háborúból visszatérő William viszont ezt látva a környezete ellen fordul, és nem telik bele sok idő, a féltékenysége és a háború okozta trauma olyan tettre sarkalja, amelyért a bíróságon kell felelnie. Talán ez a film legérdekesebb fordulata, amely kiváló alkalmat ad Cillian Murphynek arra, hogy megmutassa, miért is lett egy szemvillanás alatt a brit és nemzetközi filmgyártás egyik legfoglalkoztatottabb fiatal tehetsége. (Alig néhány éve itt mutatkozott be az Intermission című filmmel. Akkoriban még itt járt-kelt közöttünk az akkor még ismeretlen tehetség és a sajtó képviselői szinte alig fordítottak rá figyelmet, őket inkább a film másik szereplője, Colin Farrel tartotta izgalomba, aki végül nem is jött el a bemutatóra.) Az írónőt, Sharman Macdonaldot dicséri (Keira Knightley mamája), milyen finoman alakul ki két egymással versengő, ugyanazon férfiért rajongó nő barátsága, a minden rivalizálás és féltékenység ellenére kialakuló erős kapocs kettejük közt. Keira Knightley ezúttal sem győzött meg igazán a tehetségéről, de kétségtelenül ő volt a megnyitó legnagyobb sztárja, alaposan háttérbe szorítva az inkább viharos kapcsolatairól elhíresült Sienna Millert vagy a Dylan Thomast játszó Matthew Rhyst – pedig csodálatos volt, amit a hangjával művelt azért, hogy hitelesen idézze meg a költőt.
Maybury festőként kezdte a pályáját és ez igencsak áthatotta előző filmjeit, csakúgy, mint ezt is. képei sokszor túlzóak, kísérletezőek vagy szirupos hatást keltőek, mégis igazi mozi élménnyé teszik a The Edge of Love-ot. A felfokozott érzelmektől túlcsorduló, a negyvenes évek hollywoodi melodrámáit idéző képsorokat megtörő művészi leleményesség stilizáltabbá teszi az összhatást, amin viszont rengeteget rontanak a nemegyszer a nevetségességig banális, az olcsó ponyvaregények stílusát követő dialógusokat. Nyitófilmnek mégis kiváló választás volt a The Edge of Love, mert szélesebb közönségréteget szólít meg és a partin is stílusosan folytatódhatott a negyvenes évek hangulata (külön kérték a meghívottakat, hogy ennek megfelelően öltözzenek) és ez sem utolsó szempont. Minden szempontból jelentősebb mű Lars Von Trier filmje, a Táncos a sötétben, ami pár éve nyitotta a fesztivált, ami olyan elementáris hatással volt az emberekre, hogy az után senkinek nem volt kedve bulizni.
