Hetedik éve működik Európa közepén a Crossing Europe, amely a fiatal európai film fesztiváljaként határozza meg magát, és szokatlan nézőpontból láttatja a kortárs filmművészetet. Társadalomkritikai irányultságú játék- és dokumentumfilmeket kínál mindazoknak, akik egy-egy mozielőadás erejéig Európa előnytelenebbik profiljára is kíváncsiak.
Tartós munkanélküliség. Kallódó fiatalok. Félreértelmezett női emancipáció. A paraszti élet gyötrelmei. Szociális munkások agresszív megnyilvánulásai. A rasszizmus mindennapos gesztusai. Médiadiktatúra. Menedékjogért könyörgő menekültek. Az Európa-erőd küzdelme „az ostromlók” ellen. Kilakoltatás. Dzsentrifikálódó városi belterületek. A délszláv háború ejtette sebek. Gyermekbántalmazás. Elidegenedés. Közöny.
Néhány téma a fesztivál filmjeiből. A Crossing Europe nem ígér könnyű perceket látogatóinak. Hatalmas a kontraszt a takaros és békés linzi belváros itt és mostja és a fesztiválmozik sötétjében feltáruló társadalmi valóság között. Zavarba ejtő, hogy fiatal linzi értelmiségiek 5 napon keresztül társadalmuk visszásságairól, tágabb értelemben vett pátriájuk veszteseiről néznek filmeket. Pedig Linzben ez történik: idén 5 nap alatt 17 ezren voltak kíváncsiak arra, hogyan látják ma Európa gyenge pontjait a kontinensen alkotó filmesek. Az ok – a kíváncsiságon, a részvéten, a sznobizmuson túl – nyilvánvaló: a Crossing Europe jó érzékkel válogat az európai fesztiválfilmes túlkínálatból. Az elsőfilmesek számára fenntartott versenyszekció mellett befutott szerzőktől való, díjnyertes filmek is bőven szerepelnek a stilárisan sokszínű programban. Az ügyesen szerkesztett tematikus blokkok a mélyebb összefüggések megértésének jó érzésével ajándékozzák meg a közönséget.
A társadalomelemző, művészetet instrumentalizáló nézőpont esztétikai szempontból korszerűtlennek tűnhet. De még ha korszerűtlen is, akkor is időszerű. Életünk a világfaluban a sorozatos katasztrófák árnyékában telik. Válságok tucatjait fogyasztjuk el évente, rémülve-borzongva, majd végül megnyugodva, hogy lám: megúsztuk ezt is. Ebből a passzív állapotból próbálja kimozdítani közönségét a Crossing Europe, amikor játék- és dokumentumfilm-válogatásán keresztül kritikus élethelyzeteket hoz átélhető közelségbe.
Háborús traumák, menekültügy, szociális nyomor – a budapesti Verzió fesztivál programjához hasonlóan a linzi programban is megjelennek az olyan krízishelyzetek, amilyenekről a fesztivál látogatói – életkoruknál és lakóhelyüknél fogva – szerencsére csak közvetett tapasztalatokkal rendelkeznek. A Verzió ezeket a témákat globális kontextusba ágyazza, amelyben „az európai út” könnyen felértékelődik. A Crossing Europe a kontinens határain belül mutatja föl ezeket a szélsőségeket. A program egészében mégis az olyan „jóléti”, civilizációs csapdák dominálnak – a magány, az elöregedés, az elidegenedés –, amilyeneket a néző személyes tapasztalatból is ismerhet. A cél nem a nagyotmondás, a riogatás, hanem a megvilágítás, a kiegészítés, az ellenpontozás. A fesztivál azokat a filmeket részesíti előnyben, amelyek egy-egy téma árnyalt, új szempontú bemutatására tesznek kísérletet.
A DOK Leipzig Arany Galamb-díjas dokumentumfilmjéből (Les arrivants, r: Claudine Bories, Patrice Chagnard) kiderül, hogy a menekültekkel packázó szociális munkás agressziója tehetetlenségéből fakad – hetente szembesülnie kell erőfeszítései hiábavalóságával. Alexej Popogrebszkij kétszeres Ezüst Medve-díjas játékfilmje a (Kak ja provjol etyim letom / Így ért véget a nyaram) az életkori szerepek kényszerítő erejére figyelmeztet – a hibás döntést hozó későkamasz akár az életveszélyt is vállalja, csak hogy a kikerülhetetlen konfrontációt elkerülje. Álvaro Pastor és Antonio Naharro San Sebastianban és Rotterdamban is díjazott alkotása, a Yo, también (Én is) az elfogadás lehetőségeiről mesél – arról, lehet-e szerelmes, sőt boldog a Down-kóros Daniel, akit – habár diplomás ember – környezete 34 évesen is gyerekként kezel. A Crossing Europe hagyományos Arbeitswelten (A munka világa) szekciója idén az önmenedzselés, a kiállást fejlesztő tréningek bizarr világába engedett bepillantást. Egy másik tematikus programblokk (Reclaiming Space) a városi tereknek szentelt külön figyelmet: a bemutatott öt alkotás egyfelől a dzsentrifikáció jelenségét elemezte (hogyan rehabilitál, illetve sajátít ki a tőke Európa-szerte városnegyedeket), másfelől arra mutatott példákat, hogyan kísérleteznek kortárs művészek a közösségi terek újrahasznosításával, átlényegítésével.
A fesztivál Tribute-szekciója – Christine Dollhofer fesztiváligazgató hetedik érzékének köszönhetően – évről évre a Crossing Europe legerősebb pillére. Matteo Garrone munkássága 2004-ben (négy évvel a Gomorra sikere előtt) került a fókuszba. 2008-ban a litván költői dokumentumfilm mesterei, Audrius Stonys, Arunas Matelis és Sharunas Bartas álltak a reflektorfényben. A tavalyi fesztivál az új svájci film két fiatal tehetségét, Ursula Maiert és Lionel Baiert ünnepelte. Az idei, 2010-es Tribute pedig a kortárs orosz film egyik kiemelkedő műhelye, a Koktebel Film Company előtt tisztelgett.
A baráti társaságból alakult produkciós cég Oroszországban mára mindenképp a figyelem középpontjába került. Popogrebszkij Így ért véget a nyaram c. filmje (amely a Titanic Filmfesztivál programjában is szerepelt) berlini sikerével vált ismertté széles körben, Vaszilij Szigarjev Volcsokja (Búgócsiga) pedig a legrangosabb orosz mustra (Nyílt Orosz Filmfesztivál – Szocsi) fődíjasaként került be a köztudatba. A műhely alkotói nem kísérleteznek iskolateremtéssel. Ami munkájukat mégis összefűzi, az a kortárs orosz társadalom kérdései iránti érdeklődés, amihez orosz viszonylatban szinte egyedülálló következetességgel ragaszkodnak. Hangvételük, stílusuk, humoruk azonban egyéni.
A cég története 2003-ban, a névadó Koktebel című filmmel indult. Ez volt a két rendező, Borisz Hlebnyikov és Alekszej Popogrebszkij, valamint Roman Boriszevics producer első közös alkotása. Azóta további hat Koktebel-produkció került ki Boriszevics keze alól, aki ezzel „akarata ellenére az orosz művészfilm reménységévé vált” – fogalmazott a linzi közönségtalálkozón Popogrebszkij. A kollektívához később csatlakozott a Cannes-ban addigra már jól ismert Nyikolaj Homerikij, valamint Vaszilij Szigarjev, akit drámaíróként – 33 évesen 18 színművel a háta mögött(!) – világszerte számon tartanak színházi berkekben (Plasztilin, Fekete tej).
A Koktebel rövid történetének első retrospektív szemléje alkalmából Linzben közönségtalálkozót tartottak, ahol Popogrebszkij kifejtette: az Így ért véget a nyaram oroszországi hype-ja az orosz olimpiai csapat sikertelen kanadai szereplésének köszönhető (nem volt mit ünnepelni, így jutott eszébe az államnak a berlini szemlén díjazott alkotás népszerűsítése). A film ennek köszönhetően az orosz art house viszonylatában is rekordmennyiségű 105 kópiával (!) került a mozikba. A rendező ennek ellenére úgy véli, hogy a Koktebel és általában véve a független orosz film jövője pillanatnyilag kérdéses, ugyanis egy új szabályozás következtében mostantól a nyolc nagy orosz stúdió saját hatáskörében dönthet a filmforgalmazásra szánt központi keret felhasználásáról. Hogy a minisztérium hogyan és miből támogatja majd a függetleneket, Popogrebszkij szerint egyelőre tisztázatlan. Az orosz művészfilm számára – különösen a társadalomkritikus, s ezért nem egyszer politikai célzatossággal gyanúsított orosz függetlenfilm számára – tehát létkérdés, hogy nyisson a nemzetközi koprodukciók felé.
A Koktebel, amely ars poeticája szerint a filmet a társadalomelemzés eszközének tekinti, indokoltan került az idei Crossing Europe programjának centrumába. Pátosz nélkül lényegi kérdéseket intézni a nézőkhöz, politizálás nélkül politikusnak lenni, a köz életének tudatos, cselekvő résztvevőjévé válni – ezt hirdeti Linz évről évre: jövő áprilisban immár nyolcadik alkalommal.