E szavakkal indult Felső-Ausztria nemzetközi filmfesztiválja, az európai mozi új és társadalomkritikus útjait kutató Crossing Europe. Barbara Musil minden vetítés előtt megismételt fesztiváltrailere másodjára-harmadjára derültséget, sokadjára pedig hangos tetszést keltett, végül már a díjátadók is idézték.
Csak egyszer fogom elmondani: Ugyanaz a dolog sohasem ugyanaz, amikor megismétlődik… – magyarázza a bársonyos hangú narrátor angolul. Emelkedett eszmefuttatása olyan, mintha isteni kinyilatkoztatás lenne, melyet egy zenedoboz csilingelő hangjai tesznek még légiesebbé, képileg pedig a gyöngyházszínű égbolt derengése fest alá. Az örökös ismétlésre szánt trailer az ismétlés kísérletének paradox voltáról mesél, s így a fesztiválok természetére, a bennük munkáló belső feszültségre is utal, amely nem más, mint hogy ismétlődő mivoltukban is megismételhetetlenségre törekszenek.
Egy fesztivál ereje egyediségében rejlik, de arculatot építeni csak következetesen, ismétlések révén lehet. Vagyis szervezőként variálni kell tudni; variálni egyrészt az arculati elemeket, másrészt a tartalmakat, melyek amúgy szintén végesek, hisz minden középkategóriás európai filmfesztivál nagyjából ugyanabból a kalapból válogat, ugyanazokért a filmekért versenyez. De ahol találkozik a jó ízlés, az ügyes diplomácia, a hatékony marketing és a szervezői rutin, ott a közönségnek valóban az az érzése támadhat, hogy egyszeri és megismételhetetlen élményben van része. Hogy a sok apró, színes, önmagában esetlegesnek tűnő elem, melyet itt számára összegyűjtöttek, majd afféle kaleidoszkóp gyanánt a kezébe adtak, hogy nosza, próbálja ki, nézzen bele, egyszer csak szépséges mintázatokká áll össze.
Ahogy Linzben történt idén, immár hatodik alkalommal. A Crossing Europe-ot úgy tudnám legkönnyebben körülírni, hogy szerkezetében a mi Titanic fesztiválunkra [vagy a kolozsvári Transilvania filmfesztiválra – szerk.] emlékeztet. Vagyis van egy cirka 10 játékfilmből álló versenyprogram (Linzben kizárólag első- és második filmek versenyeznek), melyet egy széles merítésű, a kortárs tendenciákat bemutató játék- és dokumentumfilmes válogatás egészít ki (Linzben ez az európai tendenciákra szorítkozik). Rendszerint szép számmal szerepelnek a programban francia filmek, de külön reflektorfényt nem kapnak, vagyis ez az ún. Panoráma szekció tovább már nem tagolódik. Ami Linzben extraként megjelenik, az az Arbeitswelten [a munka világa] elnevezésű dokumentumfilm-válogatás, a Nachtsicht [éjjeli mustra] nevű késő esti zsánerfilmes blokk, valamint a különféle retrospektívek és tribute-ok, köztük az osztrák művészek munkáiból szemezgető Local Artists szekció. A rendezvénynek bennfentes természete nincs, a nézőtéren – akárcsak a Titanicon – valódi nézők ülnek valódi jegyekkel. Viszont a fesztiváli jelleg az itthoninál erősebb, ami egyrészt a sok kísérő programnak – beszélgetéseknek, koncerteknek –, másrészt annak köszönhető, hogy egy alig 200 000 főt számláló városban egy ekkora rendezvény nagyobb port kavar, mint Budapesten.
A legalapvetőbb különbség talán mégis az, hogy a Crossing Europe-nak missziója van. Az, hogy felmutassa az európai kultúra sokféleségét, és a közönség elé tárja az európai társadalom visszásságait. Ez különösen aktuális küldetés most, amikor Linz Európa kulturális fővárosa, és nem kell hozzá sokat logikáznunk, hogy kikövetkeztessük: a filmfesztivált pár éve eleve a 2009-es év fényében kezdték el tervezgetni, nevelgetni a város számára. A megtisztelő titulus kapcsán egyébként Linz is ugyanazt a stratégiát követi, amelyet 2003-ban Graz: igyekszik tágítani az „Európa kulturális fővárosa” elnevezésben szereplő szavak jelentéstartományát. Mi a kultúra? – veti fel nagyon pontosan. Valamilyen javak összessége, kiváltság? Vagy inkább lehetőség, feladat? És mi Európa? Érdekszövetség? Maga az Unió? Vagy más, több annál? Ehhez kapcsolódik a kulturális évad egyik programsorozata, az Extra Europa, amely három nem uniós ország – Svájc, Norvégia és Törökország – kultúráját mutatja be különböző vonatkozásokban.
A Crossing Europe-on idén ezzel összefüggésben Young Turkish Cinema címmel válogatást láthattunk a legifjabb török rendezőnemzedék (Selim Evci, Atalay Taşdiken, Yeşim Ustaoğlu, Özcan Alper, Semih Kaplanoğlu, Seyfi Teoman) alkotásaiból; bemutatkozott a norvég Tromsø filmfesztivál és a svájci Fantoche, valamint megismerhettük két nagyon fiatal, de máris komoly filmográfiával rendelkező svájci rendező, Ursula Meier és Lionel Baier eddigi munkáit. Meier tavaly Cannes-ban bemutatott Home című filmje – Isabelle Huppert-rel és Olivier Gourmet-vel a főszerepben – jól jellemzi a linzi fesztivál társadalomkritikai irányultságát; nem véletlen, hogy ez volt a nyitófilmek egyike (Linzben a megnyitó után hagyományosan négy párhuzamosan futó filmből lehet választani). A történet egy családról szól, tagjai valamilyen rejtélyes oknál fogva a társadalmon kívül élik mindennapjaikat. Házuk egy soha használatba nem helyezett autópálya közvetlen szomszédságában áll, utóbbit udvarukként használják. Míg egy nap fel nem tűnik a régóta beígért útépítők egész hada. Horrorisztikusan borzongató, másfelől elgondolkodtató dráma a szabadság bezártságba fordulásáról. Lionel Baier legújabb, Un autre homme című filmje ezzel szemben igazi low-budget mozi. Végtelenül egyszerűen, ragyogó humorral megírt párbeszédekben mutatja be hőse, egy fiatal, gátlástalan kultúrsznob „felemelkedését”, azt, hogyan válik bármi-áron-filmkritikussá.
Mindkét film szereplői outsiderek, igaz, a Home-ban kiszakadásuk a társadalomból önkéntes, míg Baier hőse épphogy „számkivetett”, s a körön belülre törekszik. De a különállás és annak nehézségei, az elszigetelt kis közösségek történetei a fesztivál számos filmjében visszaköszönnek. A Versailles főszereplője, Damien (Guillaume Depardieu) önként választja a hajléktalanságot, a Versailles környéki erdőkben élő nincstelenek világát. Az Ezüst Medve díjat nyert Alle Anderen (Mindenki más – versenyen kívül) szerelmespárja Szardínia szigetének elzárt, meseszép világában él át kapcsolati válságot, már-már életkrízist, melyet a film különös árnyaltsággal jelenít meg. A forgatókönyv az Antonioni-filmek nagy lélegzetvételű párbeszédeit idézi, s ötvözi rengeteg iróniával. Helena Třeštíková Európai Filmdíjas René című portréja (versenyen kívül) egy rendkívüli férfi életútját követi, aki elmúlt 20 évét, képességei ellenére, rövid megszakításokkal börtönben töltötte, s aki könyveiben a szabadság relatív értékéről és a félelem fortélyos hatalmáról filozofál.
Félrevezető volna a filmprogram további tematikai, stiláris egyezéseit elemezni, hiszen a bemutatott 177 film között Jean-Claude Van Damme nagy come back-mozijától – JCVD – Dario Argento horrorfilmjeiig számos műfaj, számos kuriózum megjelent. S ezekhez néző is akadt: a kasszáknál mintegy 18 000 jegyet adtak el összesen. A fesztivál 10 000 euróval dotált fődíját az Uzak ihtimal (Wrong Rosary) című film nyerte. Rendezője, Mahmut Fazil Coskun az alábbi őszinte vallomás kíséretében vette át a díjat, melyet egyszer, ismétlem, egyszer hirdettek ki:
„I like Linz, I’m not lying.”
