A tavalyi cannes-i fesztivál egyik nagy felfedezettje volt César Charlone és Enrique Fernández alkotása, amely egyszerű filmnyelvi kifejezésével és mély, visszafogott emberségével ragadta meg a kritikusok figyelmét. A két rendező a világ e távoli szegletében zajló életek kis eseményeit is látványos, izgalmas és azonosulásra alkalmas módon meséli el.

Rozoga kerékpárok száguldanak félelmetes sebességgel a rögös földúton, nyergükben ijedt arcú, űzött vadként tekerő csempészek, köztük a történet főszereplői, az ambiciózus, de meglehetősen ügyetlen Beto és a környék egyetlen feketéje, Meleyo. A helyszín Melo, egy nyomorúságos kisváros Uruguay Brazíliához közel eső határán, ott, ahol az embereknek az egyetlen megélhetési lehetősége olcsó termékeket átcsempészni a szedett-vedett módon, ad-hoc jelleggel őrzött határon a „gazdag” brazil boltokba. A korrupt rendőrök és vámosok kényük-kedvükre, kiszámíthatatlanul csapnak le a szállítmányokra, és hangulatuknak megfelelően sújtják haragukkal és áruelkobzással a vállalkozó szellemű csempészeket.

Az Ahová a pápa is gyalog jár (El Baño del Papa) lineárisan, önkényes stílusbravúrok nélkül, de a filmes feszültségkeltés minden eszközét bevetve meséli el az itteni emberek életének egyik legtraumatikusabb történetét. A film különleges evokatív erejét, ábrázolásának hitelességét főleg a tárgyi világ nagyon aprólékos és gondos kidolgozottságának köszönheti. Minden megjelenő részlet olyannyira szerves módon ezekhez az emberekhez tartozónak tűnik, hogy nem is tudjnánk más körülmények között elképzelni őket. Agyonhasznált kerékpárok, kötelekkel gondosan átkötött, biciklikre szerelt csomagok, elnyűtt, szélben lobogó kabátok, nyomorúságos házak – ezek az elemek egyenként is, de főleg összességükben, egymáshoz való viszonyukban idézik fel nagyon koherensen a környezetet és az abban élő embereket. A színészi arcok hitelessége és az azokra való türelmes odafigyelés képezi az Ahová a pápa is gyalog jár másik erősségét: ezeknek a sanyarú körülmények között élő embereknek a ráncaikba van ivódva a sorsuk, elég csak kitartóan figyelni a gesztusaikat, a mimikájukat, hogy feltáruljon előttünk.

A két rendező a világ e távoli szegletében zajló életek kis eseményeit is képes látványossá, izgalmassá és nézői azonosulásra alkalmassá tenni. A jelentéktelen pillanatok jelentőssé emelésének remek példája a két jóbarát játékos bicikliversenye, ahol pusztán a közeli és távolabbi plánok váltogatásával, a vágás ritmusával olyan látványossá és izgalmassá tudják tenni a pillanatot, mint amivel csak a legsikerültebb akciófilmek üldözéses jeleneteiben találkozunk: az ártatlannak tűnő vágta minden egyes pillanatában valahogy ott lóg valami végzetes tragédia lehetősége is a szereplők feje fölött.

Az események akkor pörögnek fel a környéken, mikor kiderül, hogy az „utazó pápaként” tisztelt II. János Pál pápa 1984-ben ebben a városkában kezdi dél-amerikai körútját. A mélyen katolikus dél-amerikai országok lakóiban a pápa jövetele mindenképpen csodaváró hangulatot idézne elő, itt azonban ez a vallásos érzület anyagi vonzatai révén kap igazán a mindennapokat is alapjaiban meghatározó jelentőséget. A csempészésből tengődő városka lakói úgy kalkulálnak, hogy a pápa beszédére odagyűlő sokezer embernek, és főleg a rengeteg gazdag brazil látogatónak köszönhetően végre kilábalhatnak jelenlegi helyzetükből, ezért mindenki elkezd standokat felállítani és eladandó portékát felhalmozni. A helyiek a pápa érkezését megváltásként érzékelik, de minden hitük és vallásosságuk ellenére, elképesztő szegénységük miatt a megváltást egyszerűen nem tudják az anyagi körülményeken túlmenően megérteni és magukra vonatkoztatni.

A film finoman, tolakodás nélkül társadalomkritikát is gyakorol. Egyrészt jól rámutat a reflektálatlanul használt nyilvánosság öngerjesztő módon hamisító működésére: a helyiek egymást túllicitálva próbálják meg felbecsülni az eseményre érkező hívők és turisták számát. Húszezerről indulnak, valaki finoman megkockáztatja, hogy 20-30 ezer. Ha a 30 már elhangzott, akkor azt adottnak tekintve nem elképzelhetetlen a 40 vagy 50 ezer sem. Másrészt a rendezők nem szépítik a sajtó szerepét sem, amely nem csak közvetítője, hanem egyensen katalizátora a felfokozott várakozásoknak.

A főhős, miután már minden szomszédja belevág valamilyen üzletbe, kitalálja, hogy a sok evésben és ivásban megfáradt embernek fizetős vécét építtet az udvar végében. Ezen a környéken még egy kis fülke felhúzása és egy vécécsésze megvásárlása is komolya anyagi áldozatot követel, ezért aztán különböző kompromisszumok és kisebb árulások segítségével nekifog összegürizni a befektetéshez szükséges összeget. A jelentéktelennek és az eleve kudarcra ítélt célokért folytatott heroikus küzdelemnek melodramatikus hatása van, mi pedig csak abban tudunk reménykedni, hogy az amúgy is kilátástalan sorsok nem fordulnak még rosszabbra. De végül, akárhogy is sül el a dolog, a vécé, ha nem is vízöblítős, de megmarad.