A Vanília égbolt híres-hírhedt film volt már azelőtt, hogy bárki is egy kockát látott volna belőle, igaz nem annyira művészi értékének, mint inkább annak köszönhetően, hogy a pletykalapok címoldalát hosszú időre kibérelő Tom Cruise – Penelope Cruz házasságtörő párocska szárba szökkenő szerelmének mozgóképi bizonyítékaként tartották számon.

A közvélemény számára a pikantériát tovább növelte az a tény, hogy a film spanyol eredetije, melyben Penelope Cruz ugyanazt a karaktert játssza, mint az amerikai verzióban, annak az Alejandro Amenábar rendezőnek a Nyisd ki a szemed! című filmje, akinek francia-spanyol-amerikai koprodukcióban készült Más világ című opuszában a szerelmi háromszög egyik csúcsa, a galádul elhagyott ara, Nicole Kidman a főszereplő... A családi drámák és a veszedelmes viszonyok taglalása helyett illendőbb azonban vigyázó szemeinket magára a remake-re vetni, melynek szüzséje ugyan szolidnak mondható, dramaturgiája viszont annál komplikáltabb.

A sajtómágnás Tom Cruise valódi playboy, Cameron Diaz a szeretője ugyan, de szárazon tartja a puskaport az igazira várva, aki szülinapi buliján Penelope Cruz személyében be is toppan az életébe. A pár romantikus éjszakát tölt kettesben, melynek során a fertő csúcspontjaként portréfestészetbe bocsátkoznak, majd Cruise a közös művészeti élménytől megittasultan magányos hajnali városnézésre indul, de a féltékeny Diaz elégördül kocsijával, és felajánlja, hogy elviszi. Autóbalesetet szenvednek. Diaz jobblétre szenderül, Cruise-nak pedig szétroncsolódik az arca (lásd: Freddy Krüger kontra az operaház fantomja). Bontakozó románcát megpróbálja ott folytatni, ahol abbamaradt, de Cruz szépérzéke köszöni, nem kér belőle.

A film, mely eddig a pontig két síkon zajlott (Cruise flashbackek közepette mesélte Kurt Russell pszichiáternek szomorú, beteljesületlen szerelmének történetét) több szálon folytatódik tovább; a hollywoodi szabványtól elütő, a szokásos lineáris építkezéstől elszakadó dramaturgia merészen mossa el a határokat álom és valóság, realitás és fantázia között. Hasonlóan a párhuzamos világokban játszódó filmekhez (EXistenZ, 13. emelet, Nirvana, Mátrix, Mullholland Drive, Jákob lajtorjája stb.) a síkok itt is egymásba játszanak, és bár létezik közöttük „átjáró” (a Cruz által hangoztatott „Nyisd ki a szemed!” mondat), hogy mikor melyik szinten vagyunk, csak nehezen megállapítható.

Az amerikai rendező, Cameron Crowe (Almost Famous, Jerry Maguire, Facérok stb.), bár szinte kockáról-kockára lemásolja a spanyol film dramaturgiáját, és az amerikanizálással is csínján bánik (Cruise sajtómágnást alakít, míg az eredetiben étteremhálózata van, Penelope balerina, a spanyol verzióban pantomimművész és színésznő stb.) az Amenábar-film hatását és artisztikumát, színészi teljesítményeit nem éri utol. A gondot főként a főszereplő, Tom Cruise okozza, aki az évek és a filmek során teljességgel hiperreálissá „nőtte ki” magát.

A hipperreális küzdelme a hiperrealitással pedig már olyannyira hiperreális, hogy mindenfajta nézői azonosulásra alkalmatlan. Látjuk őt, de nem hisszük neki, hogy álma a beteljesületlen szerelemről, az izolációról, a halálról és a magányról „valósággá” vált. Kinyílt volna a szemünk?