A román filmes sajtó lassan másfél éve nem rendelkezik önálló fórummal, de ez nem jelenti a román filmkritika és a román filmélet megszűntét is. A tanár, filmkritikus Viorica Bucur szerint a filmkritikus helyzete egyébként sem könnyű, de Romániában különösen nem az: nincsenek visszajelzések a közönség részéről, és a szakmában nem léteznek igazi vezető egyéniségek.
Véleménye szerint miben áll a filmkritikus szerepe és felelőssége a film második évszázadában? Gondolja, hogy a filmkritikus megnevezés fedi e szerepek komplexitását?
Véleményem szerint, főleg a második évszázadba érkezve, ez a szerep a támpontok biztosításában áll. Volt egy elméletem, amelyet előszeretettel hangoztattam, miszerint világunkat, az atmoszféra mellett, a mozi, a tévé, a szatellitek, a video jelenségének köszönhetően körülveszi egy úgynevezett ikonoszféra, a közvetített képek világa. Ez sokszor szurrogátumokat, művi élményeket nyújt. A néző kezdi elveszíteni kapcsolatát a valósággal. Ezért van szükség a tekintetet irányító támpontokra, koordinátákra. Mihelyt tudatossá válik benne, mi az, amit lát, dialógusba kezdhet a filmmel és elemezheti azt.
A „filmkritikus" megnevezés a művészetkritikus, az irodalomkritikus stb. analógiájára született. Én az IATC-t (Színház- és Filmművészeti Intézetet) végeztem el, ahol a cél filmológusok képzése volt (a filológusok mintájára), akik a filmi jelenség szakemberei hivatottak lenni, annak különböző területein: krónikások vagy kritikusok, kutatók, történészek, szociológusok, elmélettel foglalkozók...
Ahogyan Ön is említette, világunkat valósággal „ellepik" a képek. Hogy gondolja, szükségessé vált, az adott körülmények közt, a „tekintet nevelése"?
Már beszéltem erről a bukaresti Színház- és Filmművészeti Akadémia diákjaival, akiknek filmelméletet oktatok. Sokan közülük már a legelején szóvá tették, hogy a filmet már az iskolában kellene tanítani, a legnépszerűbb művészetről lévén szó. Ilyen szempontból az audiovizuális nyelvének bevezetése elengedhetetlennek tűnik. A nézők gyakran hajlamosak arra, hogy a filmművészetet összetévesszék az adott film tárgyával, az irodalommal vagy a színházzal. A gyermek már azelőtt néz tévét, mielőtt megtanulna olvasni. Persze, ennek a megvalósítása egy meghatározott infrastruktúrától függ, technikai berendezésektől (videoprojektor, videolejátszó). Egy megoldás lenne a városi könyvtárakban audiovizuális központok vagy filmklubok létesítése.
Említette, hogy az ATF-n is tanít. Hogyan képzeli el az ideális kapcsolatot a filmkritika és a filmelmélet illetve filmtörténet között? Hogyan jelentkezik ez a kapcsolat a román filmkritikában?
A jelen pillanatban egyrészt nem léteznek szakfolyóiratok, emellett pedig a kiadványok igazgatóinak felfogásában a film nem mint műalkotás, hanem mint képforrás létezik: színesben közölt sztárok, amelyek felkeltik az érdeklődést. Ezért a kollégáim és a fiatalabb nemzedékek, akik képesek lennének filmkritikát, elméletet és történetet művelni, nemigen találnak publikációs teret maguknak. Néhányan a Cinematecánál, a Nemzeti Arhívumban dolgoznak, mások a tévénél, ahol egészen más a munkakörük. A napilapok általában beavatatlanokat alkalmaznak, akik az internet révén férnek hozzá az információkhoz. Manapság minden gyermek számára elérhetővé váltak, az Internet révén, olyan információk, amelyeket valaha kizárólag a kritikusok birtokoltak.
Az ideális kapcsolat az lenne, ha léteznének szakfolyóiratok vagy a Filmarchívum által kiadott dokumentációs füzetek, legalább belső használatra. 1995-ben az UCIN (Filmesek Egyesülete) a film századik évfordulójára felavatott egy kismonográfiákból álló kollekciót, felelevenítve ezáltal román filmesek (Jean Negulescu, Jean Georgescu, Liviu Ciulei) portréit. Cristina Corciovescu és Bujor T. Râpeanu kiadtak filmszótárakat, de semmi egyéb komoly nem jelent meg. Ami a filmkritika és elmélet illetve történet közti ideális kapcsolatot illeti, úgy vélem, hogy ajánlatosabb – és most főleg a diákjaimra gondolok – történeti támpontokat adni. Ezek tisztábbak, konkrétabbak, megnézhetők illetve visszakereshetők. Közelebb érzem magam a filmtörténethez. Véleményem szerint a lényeges dolgok a filmelmélet terén már elhangzottak. A filmelmélet sem más, mint a filmelméletek története.
Alberto Sordival Portugáliában, a Troia FilmfesztiválonMilyen szerepet/felelősséget vállal a bukaresti filmkritikus? Melyek az akadályok?
A filmkritikusok különböző lapok hasábjain jutnak szóhoz: például az Adevărul művészeti mellékletében (ez a Magda Mihăilescu esete) vagy a România Literară-ban, ami viszont kis számban jelenik meg. Nekem is van egy állandó cikkem a România Liberă mellékletében, a Timpul Liber-ben, amelynek címe Marele Ecran (Mozivászon). Ez a bemutató előtt jelenik meg, ezért nem elemezhetem előre a filmeket, mert nem lenne etikus dekonstruálni egy képet a piacra kerülése előtt. Inkább oly módon forgatom az információkat és az érveket, hogy a néző számára meghagyjam a döntés szabadságát. Megfigyeltem egyébként egy bizonyos negatív reakciót is a közönség részéről, ami az „ezek lehordták az X filmet, tehát megnézem" elhatározásban konkretizálódik. Minden filmes előadás vagy tévés műsor szerte a világon két mutatót vesz figyelembe: az értékelés és a nézettség kritériumát. Nálunk ez utóbbi számít. Akadályt képez továbbá az emberi körülményeket biztosító mozik kis száma. Például, itt volt a Billy Elliot esete: mire a közönség rájött, hogy érdekes, már el is tűnt a piacról, összesen két moziban mutatták be. Sok minden függ a közönség előítéleteitől: például, Az ötödik elem angol változata jobban ment, mint a francia. Az európai filmeket a bemutató után üres termeknek vetítik.
Hogyan jellemezné a filmkritikus – rendező viszonyt Romániában?
Máshol, például Amerikában, a filmeket piacra kerülésük előtt tesztelik, amelyre kritikusokat és nézőket hívnak meg. Nálunk a leggőgösebbek a rendezők, akik a filmek abszolút teremtőinek képzelik magukat. A filmkritika pedig többnyire megállapító jellegű: a jó – nem jó kategóriáit ismeri csupán. Nem létezik reális dialógus. A rendezők bizonyos fokú ellenérzéssel viseltetnek irántunk. Egyébként érdemes megfigyelni, mennyire kevés román rendező fog résztvenni nézőként ezen az Európai Filmfesztiválon. Egyfajta „ombilizmusban" szenvedünk, ülünk és csodáljuk a köldökünket, nem érdekel, hogyan csinálnak mások filmet. Például Sinişa filmje, Az Isten minden nap szájon csókol („Dumnezeu ne sărută în fiecare zi pe gură"), amely Romániát képviseli a fesztiválon, anakronikus, mintha az 50-es években készült volna, a főszereplő pedig nem hiteles. A rendezők gyakran összeesküvésre gyanakodnak, nem értik meg, hogy éppen akkor teszel jót velük, ha nem írsz a filmjükről. Az igazán nagy filmrendező arról is megismerszik, hogy rugalmasan kezeli ezt a viszonyt. Fellini például azt mondta, hogy a filmjei nem az aranytojásai, elkészülésük után többé már nem az övéi. Ha netalán kedvezőtlen kritikát kapott, bízott benne, hogy a következő majd jobb lesz.
Mi a filmkririkusok bukaresti fóruma? Létezik dialógus a szakemberek között?
Az UCIN-nek alárendelt Kritikusok és Filmológusok Szövetsége. Ennek kb. 80 tagja van, ebből 15-20-an aktívak. Rendszeresen találkozunk legalább irodai szinten, bemutatókon, sajtókonferenciákon, fesztiválokon, mi vagyunk az ún. FIPRESCI (Federaţia Internaţională a Presei Cinematografice) csoport, tagjai vagyunk ennek a szövetségnek. Többnyire azonban két- vagy háromoldalú vitákat folytatunk.
Melyek a bukaresti filmes világ legfontosabb intézményei? Hogyan működnek ezek együtt? Mi a filmkritikus helye ezekben?
A legfontosabb intézmények a CNC (Consiliul National al Cinematografiei), amely a Kultúrminisztériumhoz tartozik, az UCIN, a Nemzeti Filmarhívum a Cinematecával, a Kultúrminisztérium Editura Video-ja, valamint a magánstúdiók. Ezek, kivéve az UCIN-t és a CNC-t, nem működnek együtt. A kritikusok szervezetet képeznek. A filmkritika nyomorúságos helyzetéhez mérten, azt mondanám, hogy mégis a legaktívabb szakcsoport vagyunk: tagjai vagyunk nemzetközi szervezeteknek, zsűrikben veszünk részt, bedolgozunk folyóiratokhoz, népszerűsítünk bizonyos eseményeket, információkat, próbálunk jelen lenni. Ennek ellenére nem vagyunk közkedveltek.
Melyek a bukaresti év főbb filmes eseményei?
Eseménynek kellene számítsanak a román filmek bemutatói. A múlt évben például egyetlen bemutatónk sem volt, a Mihai Viteazulon kívül. Ebben az évben van a Háború a konyhában (Război în bucătărie), a Hibbantak (Ţăcăniţii) és ez a Sinişa-film. Az első fontosabb esemény az Európai Filmfesztivál, aztán következik a Dakino és a Cinema iubit. Ősszel aztán felgyorsulnak az események, idén lesz a Francia Film Ünnepe, Cseh Filmnapok, Finn Filmnapok. Ebben az évben rendezték meg először a Svájci Filmhetet, amelynek nagy sikere volt. Most tervezzük kb. 30 svájci film bemutatását, a kezdetektől napjainkig, a Cinematecában, ezév októbertől jövő áprilisig.
Hogyan magyarázza a szakfolyóiratok hiányát Bukarestben?
Nem lehet megmagyarázni. A probléma létezik, de hihetetlen. Oda kerültünk, a film második évszázadában, hogy nincs egy filmes folyóiratunk, egy olyan országban, ahol a standok roskadoznak az egymást ismétlő folyóiratoktól. A sajtó teljesen lezüllött, felszínessé vált, a mondén eseményekre hajt, nem hiába nevezte Sârbu a kiadványát „Ce se vede"-nek (Ami látszik). A belföldi hírességek képeit a külföldiek egészítik ki. Nagyon kevés román filmrendező ismert, kivéve Daneliucot, mert polgármester akart lenni, Nicolaescut, mert szenátor és Pintiliet, mert ő Pintilie...
Kik a vezető filmkritikusok?
A semmibe írunk. Nincs visszajelzés a közönség részéről. Nem létezik egy vezető egyéniség. Valamikor Ecaterina Oproiu volt az, amíg egyetlen tévé létezett. Most a tévék szakemberei a kulisszákból irányítják a miniszoknyás kislányok ugrálását. Kompetens kritikusok például Manuela Cernat, a filmológia tanszék vezetője, Magda Mihăilescu, Cristina Corciovescu. Jól ír még Adina Darian, Irina Coroiu, Dana Duma, Eugenia Vodă, Sanda Vişan. A fiatalok nagyon aktívak, több folyóiratnak dolgoznak: Alex Leo Şerban, aki a filológia területéről jön, de szenvedélye a film és ma divatos, csevegő stílusban ír. Iulia Blaga, Dorinel Tronaru (az Arte adó programját mutatja be), Mihai Chirilov. Ezek csak nevek, vezető egyéniség nem létezik.
Gondolja, hogy a nemzedékváltás megváltoztatja a helyzetet is? Melyek a jövőbeli tervek?
Nem hiszem, hogy a nemzedékváltásnak közvetlen köze lenne az egészhez. A mentalitás, a film és a filmkritikus szerepének megváltozására van szükség. Jövőbeli tervek? Vannak. Ahogy mondani szokták: csak egészség legyen...
VIORICA BUCUR – filmkritikus, tanár
- 1946-ban született Bukarestben. 1969-ben végzett a Bukaresti Ion Luca Caragiale Színház- és Filmművészeti Akadémia teatrológia-filmológia szakán. 1980-tól a bölcsésztudományok doktora, szakterülete a színház- és filmelmélet.
- 1969-1999 között a Román Televízió munkatársa, több filmtörténeti sorozat (Ecranul, Gala desenului animat, A saptea artã, Telecinemateca), műsor és filmes magazin szerkesztõje.
- 1994 óta a Bukaresti Színház- és Filmművészeti Akadémia (ATF) tanára, ahol filmtörténetet és filmelméletet tanít.
- A Román Filmesek Egyesületének (UCIN) titkára, a Román Kritikusok és Filmológusok Egyesületének elnöke (1996-1998).
- Állandó munkatársa volt a PRO Cinema, Noul Cinema, Cinema, INDIGO román filmes havilapoknak, illetve filmes rovatvezetõje a Timpul Liber és a România Literarã hetilapoknak. Rendszeres résztvevője illetve meghívott zsűritagja a nagyobb európai filmfesztiváloknak (Annecy, Karlovy Vary, Velence, Brüsszel, Montpellier).
