Azok közé a szerencsés emberek közé tartozik, akik azzal foglalkoznak, amit szeretnek. Tavaly a nyaralást is sikerült egybekötnie a munkával – mivel az ő ötlete volt a Kubala László focistáról készülő filmtervet benevezni egy Barcelona melletti filmes fórumra –, elkísérhette Spanyolországba Kocsis Tibor rendezőt.
Kocsis Tibor Új Eldorádójának stáblistáján tűnt föl számomra először a neved, mint munkatársáé. Mit takart igazából e fogalom?
Az Új Eldorádóban a verespataki forgatások tolmácsaként, riporterként, a romániai forgatások leszervezésében gyártásvezetőként és az utómunkában fordítóként, vágóasszisztensként és dramaturgként vettem részt. Majd egy évig dolgoztunk a DVD-n…
Családom erdélyi anyai ágon: Székelyhíd, Kolozsvár, Nagyvárad... és a tied? Mi az eredete különleges vezetéknevednek?
Igen, én is erdélyi vagyok. Az üknagyapám Konecsny, Sziléziából származott, a mai Csehország területéről. Köztudott, hogy az osztrák-magyar monarchia idején végigvándorolták a területet a mesteremberek, így kerültek az őseim Aradra, ahol én is születtem, innen féléves koromba Medgyesre, aztán Segesvárra és 14 évesen Marosvásárhelyre költöztünk.
A Marosvásárhelyi Képzőművészeti és Zeneművészeti Líceumban tanultál 1990-1994 között. Mik voltak a terveid, zeneiek és/vagy képzőművészeti jellegűek? Egyáltalán hogy ment ez ott? Mindenki mindkét területen tovább képezhette magát vagy választani kellett?
Kisgyerekkorom óta rajzoltam, festettem. Tízévesen kezdtem el szobrászkodni, valahogy nem is volt kérdés, hogy mást is csinálhatnék, úgyhogy természetes volt, hogy szobrászként tanuljak tovább és ebben szerencsére a szüleim és tanáraim is támogattak. Marosvásárhelyen akkor indult újra a magyar osztály, ahol a fél osztály zenész-szakra, a másik fele pedig képzőművészetre járt. Az elméleti óráink együtt voltak, délután mi mentünk a műtermekbe, ők pedig gyakorolni a zenészeknek fenntartott termekbe. Mi eljártunk a koncertjeikre a Kultúrpalotába, a zenészek pedig a kiállításainkra. Ez a mai napig is előfordul, például a zenészek eljöttek koncertezni az Élesdi Művésztelep megalakulásának tizedik évfordulójára.
Mikor költöztél át Magyarországra? A budapesti Képzőművészeti Egyetemen kik voltak a tanáraid?
1994-ben költöztem Magyarországra, a szüleim egy évvel korábban. Én még leérettségiztem Marosvásárhelyen és az volt a tervem, hogy Kolozsváron tanulok tovább szobrász szakon. A felvételim nem sikerült és így Nyíregyházára költöztem a szüleimhez, ahol bejárhattam az ottani képzőművészeti szakközépiskolába. Akkoriban volt egy ötödév, amit azoknak tartottak fenn, akiket nem vettek fel az egyetemre. Nem kellett elméleti órákra járni, kizárólag a műterembe kellett menni rajzolni, szobrászkodni. Második próbálkozás után kerültem be a Magyar Képzőművészeti Egyetem szobrász szakára, Kő Pál osztályába, majd 3 év múlva Körösényi Tamás osztályában diplomáztam egy rövidfilmmel. Mindkét tanáromat nagyon kedveltem, és azt hiszem, ők is engem. Most már elég sok a női szobrász a diákok közt, amikor én kezdtem Marosvásárhelyen, több évig én voltam az egyetlen.
Az Élesdi Művésztelephez milyen kapcsolat fűz?
Az Élesdi Művésztelepet a volt marosvásárhelyi osztálytársaim kezdték el szervezni a budapestiekkel közösen, „Műhely a határon” néven. Szobrászok, festők, grafikusok a nyár közepén levonulnak egy hónapra és semmi más dolguk nincs, csak az, hogy alkossanak. Egy idő után engem is meghívtak, és annak ellenére, hogy jelenleg nem készítek szobrokat, ott ragadtam. Az akkor forgatott anyagot remélhetőleg előbb-utóbb be is fejezem és egy „rendes” dokumentumfilm lesz belőle.
Körösényi Tamás mit szól filmszobrász dokumentátorrá válásodhoz?
Nagyon jó dolog, ha az embert támogatja a tanára, és ez abszolút elmondható Körösényi Tamásról. A diplomamunkám esetében is így történt, amikor szobrászként egy kisfilmet készítettem és azután is, de azt többször mondta, hogy nagy csalódás a számára, hogy nem szobrász lettem. Azt hiszem ez is jót jelent: szerette a szobraimat.
Hogyan hódított meg a film? Hogy kerültél a Flórafilmhez 2003-ban? Hogyan lettél Kocsis Tibor jobbkeze?
Lassú folyamat volt, mint ahogyan egy film előkészítése és befejezése is az. Legalábbis a számomra. Tulajdonképpen az alkotói oldalról kezdett el intenzíven érdekelni, akárcsak a szobrászat. Vagyis nem az történt, hogy sok filmet végignéztem, beleszerettem és én is akartam egyet csinálni. 18 éves koromig nem is volt tévénk, a szomszédba jártunk át filmet nézni. Amikor elkezdtem az első kisfilmemet készíteni, többféle impulzus ért egyszerre. Bejártam az intermédiások filmelméleti óráira a Toldi Moziba, ahová a vetítések után mindig meghívtak valakit az alkotók közül is. Készítettem néhány szobrot szilikongumiból, és bárki bejött a műterembe, az fogdosta, dobálta és akkor azt gondoltam: inkább majd én mozgatom őket, és ezért filmeztem le a szobrokat. Ez a rövid „szobrászfilm” lett a diplomamunkám, ugyanakkor az első ilyen jellegű munka a szobrász szakon. Ezután találkoztam Kocsis Tiborral, aki éppen román tolmácsot keresett a filmjéhez és megegyeztünk, hogy kölcsönösen segítünk egymásnak. 5 év telt el, amíg végre elkészülhetett az első „rendes” filmem, egy dokumentumfilm, a Gogo & George. Ez idő alatt tanultam meg vágni.
És akkor most térjünk rá az utóbbi idők egyik legkülönösebb szerelmes történetére, a Gogo & George-ra. Hogyan bukkantál rá csodálatos szereplődre, az idős hölgyre, a nagy mesemondóra: Dőry Ilonára, Kovách György alezredes feleségére, özvegyére? Ez akkora találat, hogy csak arra tudok gondolni, „az istenek kegyeltje” vagy magad is.
Igen, ez sorsszerű találkozás volt és mondanom sem kell, hogy nem volt nyilvánvaló az első pillanattól kezdve, hogy sikerül végigcsinálni. Gogo, Dőry Ilona a szemben lakó szomszédom volt. Amikor odaköltöztem, átintegetett nekem (!) és elkezdődött egy barátság –, mert hiába volt 90 éves, nyugodtan mondhatom, hogy a barátom lett. Sajnos nem hosszú ideig, mert lehetett volna még mit tanulni tőle, ráadásul a film készítésének a közepén eltávozott közülünk. Akkor azt hittem, hogy feladom...
Szereplőid egyike nagyon is ismert név a Kockásfülű Nyúl, azaz a meserajongók körében: Marék Veronika... Kérlek, mutasd be filmed leendő nézőinek, milyen feladatot teljesít Ő be ebben a 40 perces dokumentumfilmben – ezerszázalékosan. Hogyan tudtad rávenni, hogy örökségét örökül hagyhassa ránk is, kíváncsi, szépségre éhes utódokra, mozirajongókra?
Marék Veronikáról már többször hallottam Gogótól, de nála sohasem találkoztunk. Tulajdonképpen Gogo halála után ismerkedtünk meg. Ő örökölte Kovách György albumait, amelyek főleg a magyarországi tartózkodásának az idejét dokumentálták. És őt kértem meg, hogy meséljen ezekről, mert Gogo halála után ő maradt az egyetlen rokon, a keresztlányaként, aki ismerte is George-ot.
Dőry Ádám és Dőry-Kovách Ilona könnyen ráálltak a szereplésre?
Igen. Gogóval közösen találtuk ki az egészet, jött az ötlet…Néha ugyan mondta nekem, hogy úgysem lesz semmi az egészből, de egyszer amikor mentem hozzá, a telefonján nagyon büszkén mesélt valakinek arról, hogy filmet csinálnak róla, és akkor rájöttem, hogy ez neki is fontos, azt hiszem egyrészt George miatt, mert egész életében ápolta az emlékét, azt, hogy a magyarok ne felejtsék el… Mielőtt Gogo kórházba ment, maratoni beszélgetéseink voltak, amire már ő kért, hogy meg tudja mutatni a fotókat, és, hogy elmondhassa, hogy ki kicsoda. Dőry Ádámékkal is találkoztam a riport előtt, de Gogo is mesélt nekik a filmről, kedvesek és intelligensek voltak, nem kellett senkit győzködnöm – mondjuk úgy, mint a verespatakiak közül néhány szereplőt.
Milyen volt első találkozásod Gogóval? S hány alkalommal sikerült még vele beszélgetned, látogatnod? Mit szólt a leforgatott anyaghoz, ha egyáltalán adódott még alkalom legalább részleteiben megtekintenie a vágatlan anyagot?
Szerencsére volt rá lehetőség, habár a kész filmet már nem láthatta. A többórás interjút, amit készítettünk vele, kérte, hogy egyedül nézhesse meg. Utána azt mondta: „nagyon jól szórakozott, mert igazán jópofa dolgokat mesélt”. Úgyhogy áldását adta a dologra.
Kocsis Tibor az operatőr... Büszke volt rád és a leleményedre?
Tibor operatőre és egyben producere a filmnek, sok elfoglaltsága ellenére segített, amikor tudott, igaz az elején nem volt könnyű meggyőzni, de utána tetszett neki és azt hiszem büszke is rám. Utólag derült ki, hogy „nem pitcheltem elég jól a témát”. Akkor már jártunk külföldön pár olyan fórumon, ahol a producerek és rendezők a filmterveiket mutatják be. Ezek arról szólnak, hogy kb. 5 perce van arra az embernek, hogy meggyőzze a világ pénzosztóit, producereit, TV-s megrendelő szerkesztőit és forgalmazóit, hogy jó filmet fog készíteni és ebbe érdemes befektetniük. Egyébként nagyon tanulságos részt venni ezeken az úgynevezett pitching fórumokon… Szóval, én nem „dobtam be” azokat az izgalmas dolgokat, amiért valakit érdekelhet a film: például, hogy Kovách hozta haza a Szent Jobbot, vagy, hogy hatalmas diagyűjtemény dokumentálja az utazásaikat, csak annyit mondtam Tibornak, hogy van egy szimpatikus idős asszony, és szeretnék róla filmet csinálni.
A 40. Magyar Filmszemlén, Budapesten és Szegeden, a Duna Televízióban vetítették a filmedet, s Krakkóban is. Milyen visszajelzéseket kaptál/kaptatok?
Nemegyszer egészen meghatóak a reakciók. Ahhoz képest, hogyan indult a film és hogy nem szántam nemzetközi karriert neki, nagyon jó a fogadtatása. Az első filmem versenyfilm lehetett a Filmszemlén, sőt még a krakkói fesztivál igazgatója is beválogatta két másik magyar filmmel együtt a magyar programba. A Los Angeles-i Magyar Filmhéten is bemutatták olyan nagyszerű magyar dokumentumfilmek mellett, mint Almási Tamás Puskás, Hungary-je és Forgách Péter új filmje, a Hunky Blues – az amerikai álom mellett.
Min, miken dolgozol most?
Egy ideje elköteleztem magam a verespataki aranybánya történet mellett, a most készülő Új Eldorádó 2 – 300 tonna arany című film mellett. 2010 őszére kell elkészülnie, és mint Tibor munkatársa, gőzerővel dolgozunk azon, hogy befejezzük. Elég nagy munka lesz, mert az 5 év „termése” több mint 100 órányi leforgatott anyag. És a sors úgy hozta, hogy megint találkoztam valakivel, akinek azt hiszem, van miről mesélnie… Hamarosan ünnepli a 100. születésnapját!
