Forgács Péter: Hunky Blues – Az amerikai álom; Pigniczky Réka: Inkubátor Forgács Péter: Hunky Blues – Az amerikai álom; Pigniczky Réka: Inkubátor

Amerikai álmok a magyar szemlén

Forgács Péter: Hunky Blues – Az amerikai álom; Pigniczky Réka: Inkubátor

A filmszemlén a dokumentumfilm helyének, szerepének a meghatározását mindig heves, érzelmektől sem mentes viták kísérik. Az évi termés legfontosabbnak ítélt darabjai kétségkívül itt kerülnek a legnagyobb nyilvánosság elé, bár utóéletük (külföldi fesztiválszerepléseik, a magyar közönség előtti bemutatkozásaik filmklubokban, rendezvényeken) gyakran többet árul el erényeikről, hibáikról vagy az érintett témák fontosságáról.

Az alábbi két film kiválasztása kicsit erőltetettnek tűnik, mert a témájuk még valahogyan csak-csak kapcsolatba hozható, de megközelítésük semmiképpen. Van azonban egy olyan jellemzőjük, amely hasonló törekvésről árulkodik. Mindkettőben tetten érhető a közönségigény – jó értelemben vett – kiszolgálásának szándéka: olyan dokumentumfilmes nyelv keresése, amely alkalmas súlyos társadalmi problémákról való beszédre, közös gondolkodásra invitál. A kultúra új, gazdag formái között megújítja a küzdelmet, amelyet a dokumentumfilm a társadalmi kommunikációban elfoglalt helyéért a moziban vív.

Forgács Péter: Hunky Blues – Az amerikai álom

Forgács Péter munkássága az elmúlt években (bő)termőre fordult: minden szemlén új, egészestés alkotással jelentkezik, s közben fontos installációkat is készít nívós kiállítóhelyeken (Velence, Berlin). Mégis az lehet az érzésünk, filmjei nem törnek ki abból a szűk, szakmai befogadói közegből, amely értő figyelemmel kíséri újabb és újabb próbálkozásait, a saját formanyelvi kísérleteit is megújító szándékokat. A Hunky Blues azonban most olyan témát vet fel, amely akár durván aktualizálható. Ráadásul egészen különleges alapanyagból építkezik, és a Forgács-filmeket meghatározó zenei és zajaláfestés meditatív jellegét is megváltoztatta. Mindezek azt eredményezhetik, hogy a film – megfelelő terjesztéssel – szélesebb közönségrétegeknek is vonzóvá válhat.

Forgács Péter: Hunky Blues - Az amerikai álom

Ez azért sem lenne „baj”, mert a Hunky Blues nemcsak a századforduló körül kezdődő tömeges kivándorlásoknak, az amerikai álomhoz fűzött reményeknek állít sajátos emléket. Párhuzamot is von a magyarországi és amerikai gazdasági, társadalmi viszonyok között. Az alkotó a „filmkárpitot” különös eredetű, színes szálakból szőtte: mivel ez az időszak épp a mozgókép feltalálásának, elterjedésének korszaka, a kutatás filmes korpusza nemcsak privát „csodákból”, hanem ősfilmek részleteiből áll. Olyan szkeccsekből, amelyekben még a dokumentum- és játékfilmes elemek nem különültek el; álomszerű kavalkádban látjuk rajtuk keresztül a korabeli valóságot: utazásokat, városképeket, indiántáncoltatást, jeles és jelentéktelen eseményeket. Mindezek nem illusztrációi a kérdőre vont kivándorlás-dokumentumoknak (újságcikkeknek, leveleknek, interjúknak), hanem egy korszak társadalmi-kulturális folyamatainak lüktetését közvetítő médium felhasználásai.

Forgács Péter: Hunky Blues - Az amerikai álom

Forgács természetesen jóval többet tesz filmek és szövegek összeillesztésénél: a képernyő osztásával, lassítással, feliratozással és egyéb eszközökkel emel ki, fest hangulatokat, tesz hangsúlyossá egyébként homályban lappangó elemeket. Nem utolsósorban értelmez, miközben egy sajátos narratívát épít, összeköt távoli helyeket és időpontokat: az azóta is tartó migráció általánosnak mondható motivációit, az otthonmaradókra, a vándorlókra és a befogadó országra háruló nehézségeit.

Forgács Péter: Hunky Blues - Az amerikai álom

Filmjének mégis van egy sajátosan csípős magyar íze, amely olyan történeteket fűszerez, mint egy kivándorolt zenész meséje – sikerült is kivívnia vele a közönség derűjét. Arról beszél, miképp sikerült beilleszkedniük az amerikai szolgáltató zenei életbe: például divatba hozták a temetéseken a gyászzenét, sikerüket az jelezte, a gyászolók még jobban sírtak. Forgács filmjének erényei között nem elhanyagolható a film zenéje: Másik János és Cserepes Károly személyében újra kiváló társakra lelt. A kísérő dalok egészen élményszerűvé teszik a magyar kivándorlók kalandos élettörténeteinek felidézését, igazi mozifilmmé varázsolják a kísérletező-elemző szerző legújabb opuszát.

Pigniczky Réka: Inkubátor

A másik nagy kivándorlási hullám következtében „képződő” amerikai magyarság életének hozzánk jóval közelebbi korszakáról készített újabb érdekes látleletet a néhai 56-os forradalmár és emigráns Pigniczky László lánya. A Hazatérés után újra megvizsgálja (immár a nővére nélkül) amerikai-magyarságuk, kettős identitásuk mibenlétét, és azt a „traumát”, amit a rendszerváltozás után felszámolt ellenséges hatalom megszűnése jelentett. A szerző sajátos nézőpontja, részleges kívülállósága folytán magára ölt egy olyan szerepet, amelyben kissé naivan, ám mindenképp szórakoztató módon rácsodálkozhat arra az egyre inkább értelmezhetetlenné váló nemzettudatra, amely Magyarországon is az ellenzékiséggel párosult a Kádár-korszakban.

Pigniczky Réka: Inkubátor

Kiváló alkalom kínálkozik arra, hogy a szerző ne csak családtagjainak hozzáállását, szemléletét járja körbe, hanem a magyar emigránsokból álló közösség első és második generációs tagjait is bemutassa, megszólaltassa. 1984-ben (az évente megrendezett) cserkésztáborban előadták egymásnak a kultikus rockoperát, az István, a királyt. 2009-ben ugyanott gyűlnek össze, hogy kissé megfogyatkozva, más szereposztással, kevesebb felkészüléssel, újra színre vigyék a darabot. A próbák „szüneteiben” halljuk a visszaemlékezéseket, látunk megkapó amatőr felvételeket, fotókat. A Pigniczky Rékától megszokott feszes dramaturgia néhol valóban erőltetett tempót szab, nem hagy percnyi időt sem a nézőnek, hogy kicsit elgondolkozzon a hallottakon, látottakon. A mozgalmas, érzelmekben és akcióban egyaránt dús történetet a pontos, mértékletes operatőri munkával, a beillesztett interjúkkal sikerül kissé ellensúlyozni.

Pigniczky Réka: Inkubátor

Az előadásra való készülődés sokkal inkább osztálytalálkozó jelleget ölt, elhomályosul a gesztusnak és a darab politikai jelentésének értelmezése. A „rendező” (az első generáció tagjaként) ragaszkodna leginkább ehhez, szimbolikusan vereséget is szenved, amikor a zenei háttér nélküli éneklést nehéznek találó szereplők kivívják a rockopera karaoke CD-jének használatát. A kompromisszumos megoldást aztán egy gitáros érkezése hozza meg, aki szó szerint az égből pottyant a filmbe, talán épp a forgatás kedvéért. A kultikus műnek sajátos színezetet ad a felnőtté vált cserkész ifjak töretlen lelkesedése, de leginkább a közöttük tartósnak bizonyuló kötelékek derűsen érzelmes megmutatása.

Pigniczky Réka: Inkubátor

A film azonban számos ponton inkább lezárja, mint megnyitja az utat a lehetséges kérdések felé. Ha a rendszervált(oz)ás valóban fontos fordulópontnak is bizonyult a közösség életében, igazán érdekes az utána következő időszak, a Magyarországhoz fűződő viszony(ok) megváltozása lehet. Erre például a Pigniczky-nővérek kétféle életútjának eltérései, és a választások értelmezésében, nem mellékesen ábrázolásában rejlő (valószínűleg elvi, mentalitásbeli) különbségek megmutatásában kínálkozna lehetőség. Így válna igazán érthetővé és átélhetővé, mit jelentett az emigráns-gyerekeknek az inkubátor: életképességüket erősítette azzal, hogy erős önazonossággal látta el őket, vagy csak ideiglenesen védelmet biztosított az egyre inkább fantomszerűvé váló ellenséges világ ellen. Pigniczky Réka kiválóan felmérte, még a „hazatérés” előtt az itteni igényeket, és őszintén próbálja szolgálni a számára személyesen is fontos „ügyet”. Ám ha már nemzettudatról van szó, talán többre mennénk pontos kérdésekkel, mint az érzelmeinkkel; úgy tűnik, azokkal elég jól állunk.

Támogass egy kávé árával!
 

Kapcsolódó filmek

Friss film és sorozat

Szavazó

Gyűjtesz még filmeket?

Szavazó

Gyűjtesz még filmeket?

Friss film és sorozat