Fischer István Legalább Európát… című filmje az első erdélyi magyar játékfilm, amely a diktatúra évei alatt készült. Itthon nem is került bemutatásra több mint harminc évig. Első vetítésére az Alter-Native Rövidfilmfesztiválon, Marosvásárhelyen került sor. A film elkészítése után Németországba menekült rendezővel a film előzményeiről, a forgatásról, a hajdani bukaresti magyar szerkesztőségről, cenzúráról, az oberhauseni fesztiválról, egyszóval egy izgalmas és mozgalmas filmes élet állomásairól beszélgettünk.

Hogy kerültél a filmezés közelébe? Gyerekkori szerelem volt?

Először a fényképészet volt a gyerekkori szerelmem. A hetedik osztályban kezdtem el fényképezni, akkoriban egyheti zsebpénzem pontosan egy tekercs 6 x 9-es filmre volt elég a Voigtländer harmonikás gépbe. Aztán bekerültem egy sajtófényképészhez, aki megtanított tálcában, sötétben előhívni és nagyítani. Nagy-nagy vágyakozással nézegettem egy bukaresti konszignáció kirakatában számomra elérhetetlen összegért kitéve egy 16-os Bolex rugós kamerát... Aztán elkezdtem filmkritikákat írni Halász István néven. Ehhez a névhez úgy jutottam, hogy amikor az akkori Utunkhoz félve bevittem az első cikkemet, elfogadták, és minden megkérdezés nélkül egész egyszerűen Halász István aláírással jelent meg. Volt egy nagyon kedves szerkesztő néni, Látó Anna, és ő csak annyit mondott, hogy „jobb lesz ez így neked, fiam”. És attól kezdve sorozatban írtam az Előrébe, az Utunkba, az Ifjúmunkásba, de főleg a Hétbe Halász néven, majd 1972-ben egy szomorú emlékezetű konfliktus után „visszavettem” a sajtóban is a Fischer nevet.

Egyébként sajátos helyzetem volt, mert tizenhat éves koromban kiküldtek a Szovjetunióba ösztöndíjasként, ahol szintén filmre akartam menni. Tehát oda kértem a felvételem, de a párt úgy határozott, hogy neki közgazdászok kellenek, nem filmesek. Ez a szituáció egyébként megvan Mészáros Márta első „naplófilmjében”, ott ő cserél valakivel, akit filmrendezőnek szántak, és mérnök akar lenni. Hát nekem nem volt ilyen cserepartnerem. Tizenhat éves koromban hihetetlen nyomásnak voltam kitéve, még a szüleim részéről is, mert behívtak egy nagy, legalább tíz-tizenkét tagú bizottság elé a diákházba, és megkérdezték, hogy mit akarok tanulni. Mondtam, hogy én filmre szeretnék menni, ők meg mondták, hogy nem, mert én politikai gazdaságtant fogok tanulni, mire én megkérdeztem, hogy az mi? Majd ott megtudja - válaszolták. Próbáltam érvelni, hogy de hát már volt Kolozsváron az úgynevezett preszelekciós bizottság, és engem bátorítottak, hogy jöjjek felvételizni. Erre egy elnöklő néni azt kérdezte: szóval a filmfőiskolára akar felvételizni? Mondtam, hogy igen. És gondolja, hogy bejut? Mondom, igen, bátorítottak. Erre ő: tudja mit, mi garantáljuk magának, hogy nem jut be.

Ilyen tempóban ment ez akkor. Végül is belementem. S ennek az lett a vége, hogy 1956-ban, a magyar forradalom alatt pofáztam valamit kint Leningrádban, hogy nem is olyan biztos, hogy ez ellenforradalom volt. Mire 56 decemberében nagy ívben hazarúgtak onnan, és úgy döntöttek, csak fizikai munkára mehetek, hogy rehabilitáljam magam. Próbáltam fotósként bejutni az Igazsághoz, de nem engedték.

A kolozsvári Tehnofrig üzemekben kötöttem ki, mint lakatosinas, később, mint hűtőtechnikus. Öt évet húztam ott le, kolozsvári alimentárákban mászkáltam a pultok alatt, és javítottam a Tehnofrig hűtőkompresszorait. Ez tulajdonképpen kiváló iskola volt, mert beutaztam a fél Romániát az ilyen garanciális javításokkal, meg aztán sok mindent megtanultam, főleg azt, hogy azután bárki bármit akart tőlem, azt mondtam, hogy coki, mert én vagyok a munkásosztály, te pedig fogd be a pofád.

A harmadik év után jelezte a párt, hogy most már mehetek vissza tanulni, mire én, mivel hűtősként jól kerestem, a látogatás nélküli szakra mentem már csak vissza. Abban az évben, amikor államvizsgáztam, 1963-ban újraindultak a bukaresti főiskolán a filmszakok, amelyek jó tíz évig egyáltalán nem működtek, oda felvételiztem. Az volt a nagy előnye ennek a gyors ugrásnak, hogy a protekciókkal rendelkező egyéneket ebben az évben még nem kellett figyelembe venniük, és így bejutottam az operatőri szakra, ahol 116 jelöltből vettek fel tizenkettőt. Ebből tízen végeztünk, s egyikük sincs már Romániában: az országban maradt két román kolléga már nincs életben.

1967-ben diplomáztam, és a „repartizáló” bizottság nagy megrökönyödésére, bár az elsők között választhattam, és a játékfilmstúdióban több hely is volt, a Sahia dokumentumfilm-stúdióhoz kérezkedtem, ahol egy nagyon furcsa és nagyon kellemes társaság volt. Ebben a stúdióban a kisebbség többségben volt, tehát volt itt német, török, szerb kolléga, s a magyaroknak se szeri, se száma. A heti filmhíradón az operatőrök felsorolása néha kb. úgy nézett ki, hogy: Goldgraber, Patakfalvi, Placsintár, Olasz, Obradovics, Gidáli, Kiamil C. Kiamil, Herschdörfer, Holban, Segal, Fischer, s így tovább, persze Sergiu Huzum, Marinescu, Birsan vagy Petre Gheorghe neve is előfordult... Tulajdonképpen ott tanultam meg a mesterséget, és ott készítettem el az első két önálló filmemet a szó szoros értelmében filmmaradékokból: egy ötperces és egy tizenegy perces filmet; mindkettő csak elkészülte után nyert „törvényes” egzisztenciát. Akkoriban lejött az oberhauseni fesztivál nagynevű igazgatója, Hilmar Hoffman (jelenleg az összes Goethe-intézet vezérigazgatója) meg egy kritikusnő válogatni, és 52 filmet mutattak meg nekik, de egyiket sem találták alkalmasnak. És ekkor Moldovan Arisztid igazgató (egyébként, ha nem tévedek, a Bolyai magyar irodalom szakának a végzettje volt, mindenesetre Aranyt, Petőfit, József Attilát betéve tudta) megmutatta az én nem egészen ötperces kis filmemet, amely öt méteres kis filmcafatokra készült, s amelyet a vágó, hangosító, grafikus kollégák (valamennyien önkéntes munkában) segítettek elkészíteni. Végül ezt a technikailag félkész filmet és a tizenegy perceset is hivatalosan elfogadták, és ez utóbbi 1969-ben az év legjobb román dokumentumfilmje címet is megkapta.

Mi volt az aktuális politikai helyzet a film forgatásának idején?

1968-ban tetőzött az optimista hangulat, akkor azt hittük, hogy a Ceausescu-féle vezetés egy liberálisabb, az oroszoktól eltávolodó, önálló, újfajta kommunizmust fog létrehozni. Lehet, hogy már sokan elfelejtettük, de 1968-ban, amikor Ceausescu kiállt, és megtagadta a bevonulást Csehszlovákiába, akkor a diákság a barikádokra ment volna érte, és olyanok írtak verseket hozzá, akik addig sohasem írtak politikai verseket. Mindenki azt hitte, hogy itt valami újfajta szocializmus indult el, a magyarság is egy csomó intézményt kapott, akkor indult meg a Hét Bukarestben, akkor lett magyar tévéadás is, és a főszerkesztő, Bodor Pál másokkal együtt átcsábított oda azzal, hogy ott végleg rendezői státusba kerülök, és azt csinálok, amit akarok. Ezt ő be is tartotta. Három évig dolgoztam itt, és valóban semmit, pontosabban majdnem semmit sem kényszerítettek rám.

Ám 1970-71-ben minden átfordult az ellentétébe. Mire a film forgatására sor került, egész más lett a helyzet, de Bodor Pál tartotta a hátát, fedezett, voltak hozzá kapcsolatai is. Akkoriban az egész televízió úgy nézett a magyar szerkesztőségre, mint valami kivételezett bohócokra.

Hogy jött az ötlet, hogy egy Páskándi Géza-novellából készíts filmet?

Ez egy furcsa történet, tudniillik ez az eset – hogy egy kövér gyereknek a hasára egy térképet rajzolnak – az én osztályomban szóról szóra megtörtént, csak azzal a különbséggel, hogy az a gyerek, akit a kövérsége miatt hecceltek, egyáltalán nem fogta fel tragikusan, egy drága jó természetű gyermek volt, aki hagyta magát csipkedni. Valóban rárajzolták a hasára Európa térképét, és a tanárnak valóban az volt a reakciója, hogy ki az a marha, aki nem tudja, hogy Lisszabon Portugáliában van? Ezt én egy kocsmai ivászaton elmeséltem Páskándinak, aki úgy reagált: ő ezt megírja. Nos, most két síkon mozog a dolog, ugyanis a történetet magát én szállítottam, de azt, hogy ennek a diákcsínynek egy másik síkja, egy mélyebb értelme is lehet, azt viszont Géza szállította. Meg is jelent a novella 1967-ben, azt én megcsináltam filmen. Ha elolvasod a novellát, akkor meg fogod látni, hogy inkább a reális történet felé vittem vissza, ugyanakkor felhasználtam azt a hatalmas pluszt, amit a Géza fantáziája hozzátett. Így lett ez a film.

Milyen hangulatban, és milyen körülmények között zajlott a forgatás?

Kitűnő hangulatban, Páskándi is ott volt a forgatáson. Jött egy kicsi szőke srác, Tarkó Gabi, aki bekérezkedett asszisztensnek, azóta zseniális operatőr lett. Itt Romániában készített még vagy két játékfilmet, aztán kiment Kanadába.

Egy főiskolai kollégám, George Brãtianu volt az operatőr, aki azóta már meghalt. És szintén egy román, Relu Stanciu volt a hangmérnök. Ezek a fiúk (a hangmérnökök – szerk.), annak ellenére, hogy egy szót sem tudtak magyarul, nagyon szívesen dolgoztak a magyar szerkesztőségnek, szívesen jöttek velünk, mert egész más hangulatban folyt nálunk a forgatás. Mindig is próbáltam rádöbbenteni a kollégákat, hogy azért milyen nagy dolog az, hogy Relu Stanciu ül a magnetofonjával, a fején a fülhallgató, órák hosszat vesz fel olyan szöveget, amit nem ért. Egy szót sem tudott magyarul.

A tanári karból egyedül a tornatanár volt, aki még engem is tanított, a többieket már nem ismertem. Az egyetlen tragikus pillanat az volt a forgatás alatt, amikor lehívtak a telefonhoz az osztályból, ahol dolgoztam, és közölték velem, hogy Barta Gábor meghalt. Barta Gabiról mára már azt hiszem, teljesen megfeledkeztek. Egy kiváló dokumentumfilm-rendező volt a Sahia stúdiónál, aki nagyon sok magyar vonatkozású filmet is készített, és pont a forgatás alatt, azt hiszem 44 éves korában meghalt szívszélhűdésben. Ezért ki is írtuk a film elejére, hogy az ő emlékének ajánljuk.

Tanítás után filmeztetek, vagy az egész vakációban történt?

Azt hiszem, vakáció volt már. Nem emlékszem pontosan, de egész napos munka volt, és elég gyorsan elkészült, nem forgattunk többet, mint egy hetet. Aztán ott van ez a bevágás, ahol a gyerekekből felnőttek lesznek, ott viszont már olyanokat lehet látni, akik közül már alig van életben valaki: nincsen már Borghida István, Schaaser Richard, maga Páskándi sem, Bencze Ferenc sem, aki egyébként Budapesten később óriási karriert futott be. Ő nálam filmezett először. Tóth Laci, a festőművész még él valahol Németországban. Még azt is nagyon tragikusnak tartom, hogy ezek a srácok, akik a filmben játszanak, soha nem láthatták önmagukat. Dolgoztak velünk, igyekeztek, spontánul és szépen játszottak, nekünk meg nem volt alkalmunk arra, hogy ennek az osztálynak megmutassuk a filmet. Jelentkezett egyszer egy srác, Csata István, aki a kövér gyereket játszotta, mert a filmet egyszer az M2 levetítette.

Miért döntöttél úgy, hogy talán a novellában is az utolsó mondatot kivágod a képernyőre, az utolsó képre?

Eredetileg azt írtam ki, hogy „Vége”. De úgy, hogy az még sokáig állt ott, gondolván, hátha felfogják, ezt nemcsak a film végére értem. Aztán rájöttem, hogy ennek nincs semmi különösebb hatása. Akkor írtam rá ezt az idézetet, hogy visszavigyem egy kicsit a filmet a novella felé. Akkoriban annak a fogalomnak, hogy „Európa” teljesen más töltete volt, a célzás pedig nem arra vonatkozott, hogy Európához tartozunk, hanem ellenkezőleg, hogy Európa tojik ránk, hogy nem törődik azzal, hogy nekünk betömik a szánkat, és mi itt ordíthatunk a sivatagban. Ez mindent leírt, ez volt akkor a hangulat. S úgy tűnt, a legjobb, amit tehetünk, hogy ezt az Európát ünnepélyesen, nagy orgonazúgással végleg lemossuk magunkról...

Aztán megnézte háromszor a tévé vezetősége, az elnök pedig azt mondta, hogy ez így nagyon jó, kár lenne változtatni rajta, de nem mehet adásba. Az utolsó megtekintés alkalmával az alelnök akarta megmenteni.

Nem megmenteni, ellenkezőleg! Fejes elvtárs, mert így hívták, azt mondta, hogy „ugye az a kövér gyerek zsidó?” Azt mondtam, hogy szó sincs róla. „És az a másik, aki a hasára ír, a náci haláltáborok kísérletező orvosaira utal…” Azt mondtam, hogy ez sem stimmel, semmi köze ehhez a csínyhez. Ugyanis akkoriban folyt az, hogy a zsidók tömegesen iratkoztak fel kivándorolni Izraelbe, tömegesen rúgták ki őket az állásaikból, és anticionista propaganda folyt a sajtóban. A végén ez az alelnök kínjában még rátett egy lapáttal, és azt mondta: „régóta mondom, amilyen tehetséges ez a Fischer elvtárs, politikai filmeket kéne csinálnia”, mire az elnök ránézett, és teljesen spontánul azt mondta: „Te hülye vagy, ez neked nem politikai film?” S akkor tudtam, hogy nekem innen el kell menni, mert ha egy alelnököt az én jelenlétemben lehülyéznek, az életben nem bocsátja meg nekem, és a föld alól is kiirt, mert ennek tanúja és előidézője voltam.

Hogyan távoztál az országból?

Az egyik filmem, az ötperces Téma változatok nélkül című rövidfilm képviselte Romániát az oberhauseni filmfesztiválon, és egy tizenkét tagú delegáció utazott ki az Asociatia Cineastilortól, nekem pedig, a fesztivál meghívottjának nem adtak útlevelet. Akkor én felmentem Bodorhoz, és azt mondtam, hogy én beadom a lemondásom, ha millió nézőnek készíthetek adásokat, de nyugatra nem utazhatok. Ő azt mondta: na és, ha beadod a lemondásod, akkor mi van, összedől a világ? De ha te nekem megígéred becsületszóra, hogy visszajössz, nekem, nem a pártnak és kormánynak, mert tudod, hogy két gyerekem van, akkor én szavatolok érted, és megpróbálom elintézni, hogy kapjál útlevelet. Megígértem, és ő ezen az alapon el is intézte.

Kimentem, és vissza is jöttem. De Németországban megmutattam két filmemet egy producernek, és mondtam, hogy szeretnék kijönni. Erre küldtek nekem egy kamu meghívót munkára, ami viszont zseniálisan volt megcsinálva. Egy, a népi demokráciát jól ismerő producer írta, cseh felesége volt, és tudta, hogy nem szabad az ilyesmit dátumhoz kötni, mert a meghívókkal az volt a kommunista taktika, hogy addig halogatták az útlevelet, amíg már nem volt érvényes a meghívó, és azt mondhatták, jaj de sajnáljuk, de most már nem lehet utazni... Nem akarom részletezni, nagyon hosszú történet, de három fantasztikusan szerencsés véletlen sorozatos összejátszása folytán végül is másfél évvel később megkaptam az útlevelet úgy, hogy ezúttal nem kellett megígérnem senkinek, se bizonyistenre, se pionír becsületszóra, hogy visszajövök. Azóta nem lottózom, tudván, hogy szerencsetartalékom ezzel egész életemre kimerült. Távollétemben egyébként hat évre ítéltek el a lelépés miatt.

Hogyan sikerült kijuttatni a filmet az országból?

Páskándival együtt, aki már előttem távozott Pestre, loptunk egy kópiát erről a filmről. Persze megint csak a szerkesztőség segítségével, aki ugye kiállította a vámpapírokat, amelyeket fel tudtam mutatni, igazolva, hogy mért viszek ki egy filmdobozt. És így maradt meg ez a kópia, mert a bukaresti archívumban csak a képszalagot találták meg, a hangszalag elveszett, mint annyi minden más az ottani három évem produkcióiból. A filmet most először mutatatják be Romániában, itt, ezen a fesztiválon.