A II. CinePécs Nemzetközi Filmfesztivál megnyitó ünnepsége előtt már rengetegen álltak a vörösnek csak leegyszerűsítve nevezhető szőnyegen. „Press” és „VIP” reprezentánsok, szervezők és megannyi, létbiztonságot és önbecsülést nyújtó papírtól mentes közönséges érdeklődő tolongott az Uránia mozi bejárata előtt. Kollektíve akart túl lenni mindenki a kötelező beszédeken, köszönetnyilvánításokon, s a mindig kínos, suta angol gyorsfordításokon.
2010. október 4. – Megnyitó
A tömeg látni akarta Szemző Tibor és Sári László Csoma-legendárium-„filmoperáját”, mely attól eltekintve, hogy önkényes műfaji besorolása sem a cselekményre, sem pedig az előadásmódra nem alkalmazható teljes joggal, nagyon is hatásos felütése volt a fesztiválnak. Kőrösi Csoma Sándor kalandozásainak és megvilágosodásának történetét a szerzők erősen szegmentált struktúrával vértezték fel, mely először is Szemző utazásának Szaladják „Taikyo” István által felvett dokumentum-felvételeiből, másodrészt Roskó Gábor ezeregyéjszaka-hangvételű animációiból állt. E vizuális szinthez kapcsolódott a szerző zenekarának (Gordiuszi Csomó kollektíva) hol aláfestő, hol pedig finoman ellenpontozó zenéje. A performansz Törőcsik Mari mesemondásával vált majdnem kerekké. A székely Csoma-legendárium az ő hangjával, hanghordozásával valóban képes volt varázslatos hangulatot teremteni, még ha a produkció egésze mai szemmel nézve nem is nevezhető túl eredetinek. Erősségét leginkább Szaladják gyönyörű képei adják, melyeket a zenei aláfestés modoros nu-jazz témái sajnos néha lefokoznak, ami azért kár, mert a minimalista, orientálisabb aláfestések jól működnek ugyan, csak a közönséges filmzene szintjén. A mű legszebb pillanatai a szegmentáltság feloldásából erednek, mikor a zenés dokumentumok és az animációs mesemondás egymásba modulálnak. Azonban e kis hibáktól nem mentes, alázatos, mély és őszinte folklorisztikus főhajtás remek prológus volt a filmfesztiválhoz, melynek játékfilmes versenyprogramja másnap indult útjára. A továbbiakban erről lesz szó.
2010. október 5.
A fesztivál első versenyfilmje a szerb Aleksandar Janković Flashback c. debütáló rendezése volt. Esetében leginkább a „tékozló fiú történet” kortárs balkáni felfogásban történő újraprezentálásáról beszélhetünk, mely szándéka szerint ellentétező rendszerbe kívánta helyezni a drog- és alkoholfüggőség által szétszakított családképet, és a család újraegyesítése iránt érzett vágyat. Azonban mindez nehezen volt leképezhető a stilisztikai villantások uralta műből. A fekete-fehér modor, a konzekvensen használt ferde gépállások, a mélységi kompozíciók, az extrém beállítások túlburjánzása annyira rámászott a potenciált csak némileg rejtő cselekményre, hogy a Flashback inkább lett formalista kiállítási tárgy, mint kerek egész film.
Nem úgy a Pál Adrienn. Kocsis Ágnes második filmje idén Cannes-ban elnyerte a kritikusok FIPRESCI-díját, melynek hála mindenki hatalmas elvárásokkal ült be kishazánk legújabb büszkeségére. A kiégett, túlsúlyos ápolónő története kifejezetten szépen egyben tartott, s első látásra is komplexebb és őszintébb alkotás, mint az enyhén túlértékelt Friss levegő. A kicsit lassan beinduló pikareszk szerkesztésmenettel Kocsis remek táptalajt nyújt az elfeledett gyermekkor, az élet mozgatói szerepének, az emlékek, a homályos barátságkép, a fásultság elkerülésének és az elmúlás fontosságának elemzéséhez. Azonban hatásos (néhol túl hatásos) képei, nagyjából szerethető karakterei, és kifejezetten zseniális diegetikus zenehasználata sem képes teljesen feledtetni a film fájdalmasan nyújtott tempóját, s aluldramatizáltságát. A Pál Adrienn így néha nagyon döcög, s legalább négy (sajnos, csupán vélt) végállapotot érünk el, míg végre eljutunk az igazi, kevéssé kielégítő befejezéshez. Piroska nyomozása gyerekkori barátnője hollétéről ötvözi ugyan a Rashomon szubjektív emlék-szekvenciáinak esszenciáját, elkeveri némi lepárolt Godot-evokációval, és egy csipet utalással a skizofrénia világa felé, azonban a film zárlatára Kocsis az utazás stációinak nyitott és bizonytalan mivoltát sajnálatos módon rázárja a nézőre. Mindenesetre a produceri különdíjat joggal érdemelte ki, azonban más babér e fesztiválon nem termett számára.
2010. október 6.
A versenyprogram talán legmélyebb pontja volt a bosnyák-magyar koprodukcióban forgott Ballada Karimért. Jasmin Duraković második filmje a 9/11 utáni trauma látleleteként szándékozott funkcionálni. Főszereplője egy bosnyák muszlim aknakereső, aki Irakba jelentkezik szolgálatra, s míg hivatalos behívójára vár, szerelembe esik cro-magnoni értelmi mélységeket pedzegető barátja kedvesével. Amellett, hogy a film sivár és eszköztelen megvalósítása nem képes lekötni az embert, ezerszer látott cselekménye és létállapotokat bemutatni szándékozó, karikatúraszerű karakterekei is csupán csak unalmat váltanának ki, főleg akkor, ha nem látjuk, mennyire elképesztően dühös és öncélú alkotás is ez. Sokan bírálták (megérdemelten) Kusturica Underground c. filmjét a taszító patriotizmus irdatlan mértékű véresszájúsága okán. Ezek az illetők meg se tekintsék Duraković történetét, mivel az nem más, mint egy rideg mozgóképes propagandabeszéd az Egyesült Államok külpolitikája ellen, és a bosnyák kultúra mellett. Hosszú monológokban bombáz minket a sokadszorra hallott összeesküvésekkel, veszett haraggal és vak undorral. A rendezőt láthatóan csak az érdekelte, hogy keményen rápiríthasson Bushra, így nem is igazán törődött karakterei sablon-sorsával vagy a blőd és kiszámítható narratíva sikertelen fordulataival. Az ilyen filmek miatt vélekedünk úgy a balkáni filmről, ahogy. Barbár és szánalmas celluloidpazarlás. Ezen nincs mit szépíteni, egyszerűen csak köszönjük meg a fesztivál versenyprogramját válogató illetékeseknek, és azoknak, akik valami sokadrangú különdíjat osztottak ennek az offenzív és didaktikus műnek.
Egyértelmű felüdülést hozott a bolgár Dimitar Mitovski Londoni küldetése. Bulgária önironikus országimázs-filmjét ugyan politikai szatíraként dobták be a fesztivál köztudatába, azonban nehezen beszélhetünk róla úgy, mint mondjuk az Amikor a farok csóválja c. filmről, vagy hogy ne menjünk messzire, Jancsó Miklós ilyetén alkotásairól. Meg persze A tanúról. Inkább úgy, mint egy nagyon harmatos politikai keretben megvalósuló félreértések komédiájáról, mely annak ellenére, hogy empatikusan és bájos iróniával szerethetővé varázsolja a bolgár külpolitikát, inkább marad csupán egy kis színes matinéfilm. Nem elég okos a politikai szatíra műfajához, nem elég kompromisszummentes, de mindenképp szimpatikus. Leginkább az Oscar összegabalyodó cselekményének és helyzetkomikumának egyfajta gyermeteg leképezését érezzük rajta, ami a Micsoda nő és a Neveletlen hercegnő szerelmes meséjét is magába próbálja olvasztani, természetesen sikertelenül sokat vállalva. Az a tény azonban, hogy lehet rajta nevetni, még nem magyarázza meg azt, hogy mégis mit kereshet bármilyen versenyprogramban.
2010. október 7.
Nagyon szépen kezdődött a török Handan Öztürk Én és Roz c. alkotása. A meseszerűségig telített színek, az éles kontúrok, a Kusturicát idéző képtárgyak és az ízléses giccs jelenléte valamiféle bájos, szertelen és szabad hangulatot árasztott. Emellett Öztürk jelenetezése is megidézi a szerb mester világát. Nagyon szép, sűrű képkompozíciókkal dolgozik, festményszerű fénykezelése és tapintható természetszeretete igazán dicséretes. Azonban e derék vizuális szintet nem volt képes összeegyeztetni a szüzsével, s így hasonló helyzet lép fel, mint a Flashback esetében. Öztürk láthatóan Kusturica furcsa, bölcs vidéki humorát is megpróbálja átmenteni, azonban e film tragikus alapokon nyugszik és megállíthatatlanul tragikus végkifejlet felé halad, így a színes és vidám jelenetek nem oldoznak fel, inkább visszájukra sülnek el. A megannyi történést Öztürk több cselekményszálon át szövögeti egészen a zárlatig, így azonban a korrupció, a török börtöntörvények, a komplex családi és kulturális kapcsolatok és megannyi cselekménymozgató elem túltelíti a narratívát. Így sajnos érdektelenségbe fullad az amúgy jobb sorsra érdemes történet, és pocsékba vész a film szemrevaló képi világa is.
A szerb Vladimir Paskaljević első filmje kellemes meglepetés volt. Az ördög városa ugyan semmi újat nem hoz az Iñárritu-féle összefonódó sorsokat bemutató modell alkalmazásába, azonban fiatalos, lendületes és bizarr hangvétele okán üde színfolt volt a programban. Remegő kamerakezelés és hatásos élesvágások uralták az eszköztárát, míg hihetetlenül borult szerepek, átgondolt cselekményvezetés, és egy sok cseh humort pedzegető jelenet tette igazán szerethetővé. Az üde, groteszk és az őrült momentumok tobzódása, a kemény szatirikus felhang a film végéig ugyan nem tartott ki, s inkább hiteltelen tragédiába fordult. Mintha Paskaljević a történetszálak önfeledt és okos varrogatását kissé hatásvadász megrázásra cserélte volna, ami érezhetően kifárasztotta a mű utolsó húsz percét. Ettől eltekintve a szemle egyik legszórakoztatóbb filmjeként nevezhetjük meg, mely joggal kapott két különdíjat is a kortárs balkáni létállapotok fekete humorral súlyosbított ábrázolásáért.
2010. október 8.
A szlovákiai Laura Siváková mutatta be a versenyprogram második mélypontját. A Menny, pokol…föld semmitmondó címe mögött egy minden sejtjében sablonos, kiszámítható és végtelenül unalmas alkotást láthattunk. Az eszköztelen vizuális rétegre ráborult két zenei téma folyamatos cserélgetése (a „játékos” és a „melankolikus”), ami minden szinten élvezhetetlenné tette a filmet. Klara, a fiatal balerina története azt kívánta volna bemutatni, hogy a karrieren kívül létezik más lételem is. Ami persze az igazi szerelem, s ami persze a szlovák rendezőnő olvasatában sem létezik. Előre lelőhető kudarcok, triviális csalások, blőd dialógok, szellősen ábrázolt szétesett családmodellek cammogtak sorban, melyeket az igénytelen színészi munka rántott érdektelenségbe. Siváková a szürreális víz alatti álomjelenetek erőltetésével pedig didaktikussá és sajnos szó szerint nevetségessé tette alkotását, mely definitív példája annak, hogy miért nem néznek ma az emberek művészfilmet. Valószínűleg az előválogató egyetlen ébren maradt zsűritagja küldhette Pécsnek ezt a filmet, amit újfent köszönünk szépen.
Szerencsére a lengyel Paweł Borkowski bemutatkozása gyorsan feledtette a fásult bánatot. A Zero szintén összefonódó életeket mutatott be, azonban sokkal összeszedettebben és szebben, mint a hasonló szerb film. Az átgondolt és épp eléggé összetett szerkesztési módot gyönyörű, mély monokróm színkezelésű, remekül komponált képekkel és Jarmuscht idéző zenével emelte magasba. Ugyan ez az aláfestő zene kissé egysíkúvá vált a film végére, mégis kellőképp dögös és sötét ahhoz, hogy ne dühítse fel a nézőt. Nem vágásokkal darabolta fel szereplői itt-ott összefolyó útját, hanem láncszerűen úsztatta egymásba őket (telefonok, kapucsengők és egy szereplő segítségével). A fókusz így finoman és elegánsan került át egyik karakterről a másikra, ami üdítő jelenségnek számít ebben a mára túl gyorsan kimerített formulában. Izgalmas, kemény és hideg, mégis empatikus és nem szájbarágós, nem hihetetlen cselekménye minden részletig átgondoltnak látszott, még ha a film végére itt is érezhető volt némi feledhető arányborulás, ami a diákzsűrit nem akadályozta meg abban, hogy a legjobb filmnek válassza.
2010. október 9.
A játékfilmek versenyének utolsó napjára esett Marie Reich esetlen Summertime Blues c. alkotása, mely lényegében a Jason Reitman által felvezetett indie-filmek német megfelelője szeretett volna lenni. Első fél órájában egész lendületes szatírája volt az elvált önző szülők által ide-oda rángatott gyerekek sajnálatos jelenségének, azonban a későbbiekben minden mondatával egyre klisésebbé, sablonosabbá, majd pedig működésképtelenné tette ezt az amúgy sem erős szocio-pszichológiai hangvételt. Talmi fiatalossága, őszintétlen könnyedsége, harmatos alakításai és elképesztően gyenge szövegkönyve oly távolra lökte a Juno, az 500 nap nyár, vagy az Adventureland átható hangulatától, amit rossz volt nézni. Ízléstelen, negédes és olcsó romantikus fércmű lett, melynek minden mondatán fel-felnevetett valaki a nézőtéren, teljesen joggal. A legjobban úgy lehetne leírni, mintha egy 14 éves kislány kapott volna egy nagyobb összeget, hogy filmre vigye az emlékkönyvét.
A cseh Marek Najbrt második nagyjátékfilmje A védelmező volt, melynek címe csupán csak rossz magyar fordítás eredménye. Valójában a sokkal bőbeszédűbb Helytartó cím illeti. Nagyon kellemes megjelenésű, „lehúzott” színekben pompázó, néhány kísérleti betéttel színesített film, melynek története az 1939 és 1942 közti prágai zsidók bujkálásának és ellenállásának tematikájára épül. Annak ellenére, hogy e remek képi világ mellett cseh újfilmes tradíciókat követve gyönyörűen reflektált a mozi jelenségére és precízen kifejtette a szerelem és a behódolás ellentétpárját (mindezt az egy helyben biciklizés motívumával díszítve), sajnos hiányzott az a cseh humor és önfeledtség, ami egy ilyen mára már több mint kimerített témát képes megtölteni a szükséges plusszal. Nagyon keveset nevetünk, aztán pedig visszaesünk a talán direkt vontatott cselekményvezetés lassú sodrába. Nem igazán peregnek az események, kevés a szerethető karakter és fájóan zavaró a filmzenei kísérleteknek is nevezhető két-három váltakozó disszonáns téma. Emellett a Helytartó története csak relatíve szűk közönségréteget célozhat meg. Hiányosságai ellenére egy precíz és értékes alkotást tisztelhetünk benne, amit a Jiří Menzel által vezetett zsűri okkal értékelhetett fődíjas filmnek.
Összefoglalva a fesztivál játékfilmes versenyprogramját, kijelenthetjük, hogy a mezőny közel sem volt erősnek nevezhető. Ezen filmek szerzőinek inkább a fesztiválon való részvétel és a nemzetközi nézőközönség jelölhető meg igazi díjként. A sok gyenge munka mellett a csekély nézőszám sem járult hozzá a fesztiválhangulat kialakulásához, ami talán a filmek minőségénél is nagyobb visszahúzó jelenség volt. Mindettől eltekintve a II. CinePécs Nemzetközi Filmfesztivál emlékezetes filmeket is bemutatott, melyek némelyike ugyancsak a mezőny kontextusában vált jelentőssé – a két-három kirívóan erős alkotásért azonban mindenképp köszönetet kell mondanunk a szervezőknek. A diákzsűri nevében pedig köszönöm, hogy részt vehettünk e felcseperedő és remélhetőleg bíztató jövő előtt álló fesztiválon.
