…és Mészáros Mártáról, Törőcsik Mariról, régi és új SZFE-ről, egyetemfoglalásról, Gothár-botrányról, a Partizán dokumentumfilmjéről, Oda az igazságról, és arról, hogyan jöhet el nemsokára a magyar függetlenfilmek aranykora.

Ladányi Jancsó Jákob Jancsó Zoltán – Mészáros Márta első házasságából született fia, akit Jancsó adoptált – és Ladányi Klára fiaként született Hamburgban. Féléves volt, mikor visszaköltöztek Magyarországra, és pár évvel később már kamera elé állt Mészáros Márta filmjeiben. Ő volt Fekete Ernő testvére az Utolsó jelentés Annáról című Kéthly Anna-filmben, Törőcsik Mari unokája az Aurora Borealisban, és Mátyás király Jancsó utolsó filmjében, az Oda az igazságban. Magát mégsem tartja színészalkatnak, és miután egy Filmtett-táborban rájött, hogy filmrendezéssel akar foglalkozni, Gothár Péter felvette a rendezőosztályába.

Jákob elmesélte, milyen volt Jancsó Miklós és Mészáros Márta unokájaként felnőni, hogyan mentorálta Törőcsik Mari, mivel tudott bekerülni Jancsó filmjébe, akinek a szemében előtte csak egy unoka volt a sok közül, és miért nem ért egyet azzal, hogy a fiatalok nem nézik, szeretik és értik Jancsó filmjeit. Részletesen beszélt arról is, hogyan élte meg az egyetemfoglalást, hogyan vetkőzte le a Freeszfe a régi SzFE becsontosodásait, hogyan dolgozta fel, amikor kipattant Gothár Péter botránya és kirúgták az osztályfőnöküket, és miért volt félrevezető a Partizán dokumentumfilmje, amit az egyetemfoglalásról forgattak. Jákob jelenleg első dokumentumfilmjét forgatja, a most szeptember 90. életévét betöltő Mészáros Mártáról, amit a tervek szerint októberben fog befejezni.

Már ötévesen kamera elé álltál Mészáros Márta béranyaságról szóló filmjében, A magzatban. Jó emlék?

Álomszerű benyomásaim vannak róla. A családi házunkban forgott a film, sürgött-forgott a stáb körülöttünk, és mi, gyerekek játéknak fogtuk fel az egészet. Utána Mártának majdnem minden filmjében szerepeltem. Szereti a családtagjait berakni kisebb szerepekbe, hogy maga körül tartsa a szeretteit – és talán egy kicsit kabalából is.

A Kisvilmában egészen Kirgiziáig utaztatok az öcséddel, Ábellel, és a nővéreddel, Cleóval, aki a főszerepet vitte.

Gyerekkorom egyik legizgalmasabb, legszebb emléke ez. Elképesztő tájakon, fent, a kirgiz hegyekben forgattunk, ahol ezek a rettenetesen izgalmas arcok vettek körül és egy számomra furcsa és vad nyelven beszéltek. Ez egy önéletrajzi film, a Napló-sorozat záró része, amely Márta gyerekkoráról szól. Szobrász édesapját kémkedéssel vádolták meg és kivégezték a hatóságok. Én a magyar kolóniában élő egyik barátjuk fiát játszottam, a húgom pedig Kisvilmát. Ő introvertált személyiség, nem élvezte a szereplést. Kicsit bele lett rángatva a forgatásba, és bár jól működött a kamera előtt, utána megfogadta, hogy nem játszik többet filmben.

Kirgizisztánban Mészáros Mártával

Téged nem kellett rángatni a kamera elé. Színésznek készültél?

Ha hívtak, mentem, de nem voltak színészi ambícióim. Szerettem forgatni, de nem tartottam magam tehetségesnek. Amikor Jancsó filmjében volt két nagyobb szerepem, egy picit elhittem, hogy ezzel kéne foglalkoznom, de aztán inkább Berlinbe mentem pszichológia szakra. Évekkel később, amikor lediplomáztam és az Aurora Borealis miatt visszajöttem Magyarországra, Törőcsik Mari biztatására felvételiztem Rába Roland színészosztályába. Hála az égnek nem vettek fel. Természetesen tudok létezni a kamera előtt, és már ez is valami, de nincs affinitásom a színészethez, nem tudok intonálni. Van egy monoton kappanhangom, amiből nem tudok és nem is akarok kilépni. Az Oda az igazság utószinkronos volt, aminek elkészítését az öreg rábízta egy szinkronrendezőre, aki annyira kikészült attól, hogy nem tudok hangsúlyozni, hogy egy ponton felállt és hazament. Az öregnek kellett felhívnia és rábeszélnie, hogy fejezze be a munkát. Nem vagyok színészalkat.

Ahhoz képest elég sok filmben játszottál.

Számomra természetes volt Mártánál játszani, kiskorom óta szerepeltem a filmjeiben. Egyedül az Aurora Borealisnál dilemmáztam, vajon Márta a nagyanyámként meg tudja-e ítélni, hogy alkalmas vagyok-e a szerepre. Aztán arra jutottam, hogy meg tudja. Azt a szerepet rám írta, úgyhogy nem kellett játszanom, csak léteztem a kamera előtt.

Az nem rémisztett meg, hogy Törőcsik Marival kell játszanod?

Jancsó Miklós és Mészáros Márta unokájaként nőttünk fel, a nagy nevek nem ijesztenek meg, mert láttuk, hogy ők is emberek. Nekünk ő a Miki papa volt és a Márta, a Mari meg a Mari. Ráadásul hamar összebarátkoztunk, és a forgatás után is sokat jártam fel hozzá. Ő készített fel a felvételire a színészosztályba.

Hogyan képzeljük el Törőcsik Marit, ahogy mentorál?

Átmentem hozzá, meghallgatta a szöveget, kijavított, aztán elfáradt, és szólt, hogy most már menjek. Aranyos volt nagyon.

Ellátott hasznos tanácsokkal?

Azt mondta, ha be tudsz menni egy szobába, leülni a székre, ott természetesen létezni, és utána kimenni, akkor mindent tudsz. Azóta is ez az első, amire megkérem castingon a színészt. Ahogy bejön, leül, és kimegy, abból sok minden kiderül.

Meglepődtél, amikor Jancsó felkért az Oda az igazságra?

Meg. Az egy más minőségű munka volt. Mártánál lehetett tudni, hogy azért rak be minket a filmjeibe, mert az unokái vagyunk.

Ladányi Jancsó Jákob és családja, középen Mészáros Márta

Jancsónak is az unokája vagy.

Ettől még nem hívott korábban soha. Akkor voltam végzős a Waldorf-gimiben, és színpadra kellett állítanunk egy darabot – a Koldusoperát –, aminek én játszottam a főszerepét. Ezt látta az öreg. Előtte csak egy unoka voltam számára, akire nem figyelt, és meglepődött, hogy ez bennem van. Elhívott egy próbafelvételre, és utána felkért a szerepre.

Mit látott meg benned?

Azt mondta, „jó fejed van, gyerek”. Tovább nem részletezte. Nagy kihívás volt, de élveztem a forgatást, mert elképesztően jó hangulatot tudott maga körül teremteni, és ez mindenkire kihatott.

Mivel érte ezt el?

Humorral, és a kisugárzásával, amiből a szabadság felszabadult szeretete áradt. Persze nehéz volt begyakorolni a koreográfiákat, és megszokni, hogy hiába tanultam meg a szöveget, nem azt kell mondani, hanem amit improvizálunk. Egyszer fordult elő, hogy nem tanultam meg egy nagymonológot, mert nagyon fáradt voltam, és előtte soha nem kérte a szöveget – persze akkor azt kellett elmondanom. Cserhalmira kellett támadnom egy pálcával, és a hatalomról monologizálni, ami nem ment fejből, úgyhogy a próbák alatt, lépésről lépésre tanultam meg a szöveget.

Az Oda az igazságban

A forgatáson kívül milyen viszonyba voltál Jancsóval?

Kedves, távolságtartó, udvarias nagypapa volt, akivel családi összejöveteleken, szülinapokon, karácsonykor találkoztunk. Nagyon szerettünk nála lenni, mert pipákat és Opinel-késeket gyűjtött, amikkel sokat babráltunk gyerekként. Beszélgetni nem sokat beszélgettem vele korábban, de miután felkért a szerepre, rendszeresen feljártam hozzá. Mindig elküldte a forgatókönyv új változatát, és átbeszéltük a könyvet, a történelmi korszakot. Eredetileg egy klasszikus narratívájú történelmi drámát írt Mátyás királyról és arról, milyen hatalomtechnikai manipulációk közepette került hatalomra. Aztán ezt elkezdte lebontani, dekonstruálni, szimbolizálni, aktualizálni – majd a dekonstruált verziót improvizálta szét a helyszínen. Izgalmas volt végigkövetni a fejlődést az újabb változatokban, de a 20. dekonstruált forgatókönyvnek se volt sok köze ahhoz, amit felvettünk. Ennek ellenére az ő fejében halálpontosan megvolt az egész film. Nem sorrendben vettük fel a jeleneteket, mégis látta maga előtt, melyik snitt milyen hosszú és hogyan következnek egymás után.

Nyika szerint ez Jancsó egyik legszemélyesebb filmje, amelybe beleírta az élete különféle emlékeit, korszakait. De különösen személyes a te figurádtól lett, aki egyszer csak „fityiszt mutat mindenkinek és lelép”. Te mennyit érzékeltél ebből?

A saját életével kapcsolatban nagyon szemérmes volt, a hadifogságról vagy a filmjei személyes vonatkozásáról sem beszélt soha. Legalábbis velem nem. Azt viszont éreztem, hogy mélyen kötődik a karakteremhez, mert sokszor a számba adta a szöveget, amit aztán szóról szóra el kellett ismételnem. Általában hagyta, hogy a színészei improvizáljanak, és azt hittem, engem azért nem enged, mert nem vagyok színész és nem bízik bennem. De az is lehet, hogy valójában ő játszotta ezt a szerepet, ő improvizált helyettem, én pedig a szócsöve voltam.

Milyen volt Jancsó Miklós és Mészáros Márta unokájaként felnőni?

Ezzel nem foglalkoztunk. Zárt közegben, Waldorf-iskolában nőttem fel, ahol a gyerekek nagy része művészcsaládból jött, és soha nem volt téma, kik a nagyszüleink – de máshol sem. Nekünk ő mindig a Miki papa volt, nem vette körül sztáraura. Egyébként is úgy volt vele, hogy hagyják őt békén a Jancsó-kultusszal.

Az unokák pipáznak Jancsó Miklósnál

Miután megnézted a filmjeit, változott vele a viszonyod?

Nem, mert a fejemben szétvált a kettő, hogy van a Miki papa, azok meg a Jancsó Miklós filmjei. Persze a filmjeit látva kíváncsibb lettem, és amikor náluk voltam, jobban figyeltem, mit gondol a világról, jobban értékeltem, hogy egy különleges aurában üldögélhetek. De csak akkor tudatosult bennem igazán, hogy ki is volt a nagyapám, amikor felvettek az egyetemre. Ott éreztem meg, mekkora tisztelet övezi a szakmában. Tarr Béla mellett őt emlegetik, mint aki a legnagyobb hatást gyakorolta a magyar filmre.

Hogyan hatott rád, amikor a rendezőszakon felismerted, mekkora súlya van a Jancsó névnek? Inspirált? Nyomasztott?

Nem. Nagyon hálás vagyok, hogy ismerhettem, tanulhattam tőle, és még dolgozhattam is vele, de ez az ő története. Hogy mekkora súlyt jelent az életműve, és az, hogy A Jancsó lett, azt neki kellett kezelnie. És ezt ő jól is tudta.

Mégis akkor vetted fel a Jancsó nevet, amikor rendezni kezdtél. Színészként Ladányi Jákobként szerepeltél a filmekben.

Ez véletlen egybeesés. A szüleim a 70-es években Franciaországban, aztán Németországban voltak emigránsok; én Hamburgban születtem, és mivel a szüleim nem voltak összeházasodva, az anyám nevét kaptam. Németországban ezt komolyan veszik. Folyamatosan tolódott, hogy felvegyem apám nevét, és amikor Berlinből visszaköltöztem Magyarországra, az öcsémmel végre megléptük.

Mi volt az első Jancsó-film, amit láttál?

Az Oldás és kötés vagy a Csend és kiáltás.

Tetszett?

Nagyon. 17-18 lehettem, amikor elkezdtem megnézni a régi filmjeit. Szeretem a Kapa-Pepe korszakát is, de sokkal jobban lenyűgöz a Csillagosok, katonák vagy a Fényes szelek. Nekem máig a Szegénylegények az etalon. Amikor halálra botozzák a nőt, amikor Latinovits öngyilkos lesz – ezek annyira erős filmélmények, mint kevés másik. Sajátos nyelven beszélt erőszakról, árulásról, és arról, hogyan működik a hatalom, és időről időre újragondolta ezt a nyelvet, vele együtt pedig a saját brandjét is. Volt egy erős és differenciált véleménye a világról, azt próbálta mindig megfogalmazni, függetlenül attól, mit gondoltak róla az emberek vagy a kritikusok.

Ladányi Jancsó Jákob. Fotó: Czirják Pál

És a korosztályod mit gondol róla? Csákány Zsuzsa, Cserhalmi György lemondó volt a kérdésben.

Szerintem nem igaz, hogy a fiatal szakma ne ismerné és ne tartaná nagyra Jancsót. Az én korosztályomnak a Kapa-Pepe filmek nagyon sokat jelentettek. Folyamatosan idéztünk belőlük, a szlengeket, a bemondásokat. Az egyetemen pedig nézik a régi filmjeit is.

Nézik, mert kötelező. Szeretik is?

Ez már ízlés kérdése. Nem kötelező szeretni Tarrt, Jancsót, Szabót, Makkot, csak azért, mert azok, akik. De többségben vannak, akik szeretik a filmjeiket, akár inspirálódnak is belőlük.

Aktuálisnak érzed még Jancsó régi filmjeit? Mennyire érthetőek úgy, hogy az évek során lehámlik róluk az a történelmi kontextus, amelyben születtek?

A történelmi kontextus és a filmes formanyelv folyamatosan változik, természetes, hogy a régebbi filmjei közül némelyik nehezebben érthető, de ettől még nem veszti el az aktualitását. Az ő filmjeihez egyébként is kell egy alapműveltség. Az Oda az igazságban is rengeteg történelmi, irodalmi és kultúrtörténeti utalás van, és ha fel tudod ezeket fejteni, akkor egy sokkal gazdagabb művet látsz, mintha ezekre vakon ülsz be. Filmelemzést ne várj tőlem, de nem véletlen, hogy ezek a filmek klasszikussá váltak. A Szegénylegények általános emberi és hatalomtechnikai jelenségekről beszél, rettentő aktuális ma is.

Az SZFE-ügy során ti is belekerültetek hatalomtechnikai játszmákba. Olyan volt, mintha egy Jancsó-filmbe csöppentetek volna?

Borzalmas intrikák, megkoreografált diákellenállás, közös éneklés, tánc – tényleg olyan volt az egyetemfoglalás, mint egy Jancsó-film. Ahogy Jancsó is felismerte, hogy a táncnak, az éneklésnek elementáris ereje van, ami össze tudja kovácsolni a közösséget és erőt ad neki, úgy mi is énekléssel, táncokkal, koreografált demonstrációkkal hívtuk fel magunkra a figyelmet. Megéreztük, hogy van esélyünk fellépni a hatalom ellen, ha elég erősen összetartunk. Aztán kiderült, hogy nem volt.

Ladányi Jancsó Jákob. Fotó: Fuchs Máté

Nem?

Az egyetemet elvették, és mindent, amit véghez akartak, véghezvittek. A diákság követeléseiből semmi sem teljesült. Az egyetlen reménysugár, hogy megalakult a Freeszfe, és tudjuk folytatni a munkát. De a hatalom elérte a célját.

Maradt az erkölcsi győzelem, ahogy osztályfőnököd, Schwechtje Mihály mondta.

Ez sovány vigasz, ha az ember tanulni akar és filmezni. De az, hogy a közösség együtt tudott maradni, és van terünk és lehetőségünk szabadon alkotni azokkal a tanárokkal, akikkel elkezdtük a képzést, már önmagában győzelem. Ebben az alkotóműhelyben nemcsak mi, hanem a következő generációk is politikai befolyás nélkül tudnak majd filmezni.

Hogyan élted meg az egyetemfoglalást?

Az egy érzelmi hullámvasút volt. Emberpróbáló volt hónapokon át folyamatos készenlétben állni, okosan, óvatosan, mégis hatásosan reagálni a hatalomátvételi stratégiákra, amikkel a bőséges anyagi és egyéb erőforrással rendelkező, dörzsölt emberek támadtak minket. Volt egy hosszú és összehangolt támadás a kormánymédia és a kuratóriumi tagok részéről, aztán bejött a képbe Szarka Gábor, aki próbált mindig valahogy kizökkenteni minket: kikapcsoltatta az áramot, az internetet, bezáratta az Ódryt. Az volt a legnehezebb, amikor az egyetem dolgozóit zsarolta meg és próbálta ellenünk fordítani azzal, hogy elveszítik a munkájukat, ha nem tesznek meg bizonyos dolgokat. Ez szült egy belső feszültséget, de igyekeztünk minél békésebben és empatikusan megoldani a problémát. Minden terembe 24 órás őrséget állítottunk, mert amíg bent voltunk, nem zárhatták be a termeket, de ez is iszonyatos energiákat emésztett fel.

Neked mi volt a feladatod?

Rotáltuk a szerepeket, mindenki csinált mindent. Együtt fórumoztunk, együtt találtuk ki az akciókat. Az is végtelenül sok energiát őrölt fel, hogy minden döntést bázisdemokratikus módszerekkel hoztunk meg, és nem egy szűk réteg találta ki, hogy mi legyen. Az egyesület működésébe is próbáljuk átmenteni ezeket a hagyományokat, a fontos döntések közösségi megtárgyalását, hogy mindenkit minél jobban bevonjunk az alkotói és döntési folyamatokba.

A Partizán dokumentumfilmjéből nem ez jött le. Az inkább azt sugallta, hogy volt egy szűk csoport, aki kitalálta és végigvitte az egyetemfoglalást.

Az egy rosszul sikerült és félrevezető dokumentumfilm. Munkacsoportokban dolgoztunk, a partizános rendező ezek közül az akciómunkacsoportot követte, őket is inkább az egyetemfoglalás elején. Egy szűk csoport egy bizonyos munkájára összpontosított, holott az összkép teljesen mást mutatott. Egy hőseposzt akart elmesélni, amelyben van néhány főszereplő, akik megváltják a világot. Azt gondolhatták, ezzel a klasszikus dramaturgiával lehet elkapni a nézők figyelmét, csak hát ez a koncepció nem felelt meg a valóságnak, mert azt sugallta, hogy az akciómunkacsoport csinálta az egész egyetemfoglalást. Miközben az sincs benne a filmben, hogyan működött a fórumozás.

Az egyetemfoglaláson. Fotó: Fuchs Máté

Miért, hogyan működött?

Összegyűltünk az Ódry-színpadon, és órákon keresztül vitattuk meg a fontos kérdéseket. Mindenki hallatta a hangját, és ugyanannyi időt – másfél percet – kapott a megszólalásra, ha tanár volt, ha diák, ha elsős, ha végzős. Utána közösen átrágtuk a véleményeket, és hoztunk egy döntést bázisdemokratikus szavazással.

Azt nyilatkoztad, a Freeszfe sok szempontból jobb, mint a régi SzFE, mert „képes volt kitörni a régi egyetem hibáiból és csontosodásaiból”. Mik voltak ezek a hibák és csontosodások?

Csak egy évet töltöttem el a régi rendszerben, és akkor is új helyzetben voltunk, mert az első félév után kirúgták az osztályfőnökünket, Gothár Pétert. Az SzFE-n az volt a szokás, hogy egy mester visz végig egy osztályt, és az ő szemlélete akarva akaratlanul is rátelepedett a diákokra. Nálunk ez a rendszer megbomlott, mert Gothár kirúgása után mindegyik félévre más tanár jött, előbb Hajdu Szabolcs, aztán Pálfi Gyuri, a következőben pedig Gigor Attila fog minket tanítani. És akik végig velünk vannak – Schwechtje Misi és Nagy Zoltán –, ők is fiatalok, jófejek és demokratikusak, ezért a mi osztályunkban már nem volt meg ez a hierarchikus megcsontosodás.

Miért jobb ez, mint a mester-tanítvány viszony?

Sokkal inspirálóbb, ha több alkotó látásmódjával, módszereivel ismerkedhetsz meg, és nem egy markáns, de mégis egyvalamilyen szemlélet keretein belül tanulsz 2-3 éven át. Az új szemléletmódok segítenek, hogy megtaláld a saját hangodat. Az is jót tesz, hogy nincs alá-fölérendelt tanár-diák viszony, hanem kollégák jönnek tanítani, akik nyilván sokkal nagyobb tudással rendelkeznek nálunk, de olyan műhelymunkában vehetünk részt, ahol mindenkinek fontos a véleménye. Amikor megbeszélünk egy filmtervet, a diákok is véleményezik egymás ötleteit, és ez legalább olyan izgalmas, mint hogy a tanár mit gondol róla.

A többi osztály is ebben a konstrukcióban működik?

Egyelőre csak a miénk, de már többször felmerült, hogy ebben a rendszerben kellene elindítani az új osztályokat. Ha egy tanárnak, például Janisch Attilának BA-s osztálya van, az nyilván nem fogja otthagyni őket. De ő amúgy is egy laza, demokratikus figura, aki hagyja, hogy más látásmódok is érvényesüljenek.

Jákob és Szőke Abigél a Freeszfe 2021-es tanévnyitóján a Gödör Klubban. Fotó: Lázár Todoroff

Lépjünk vissza egyet. Ott tartottunk, hogy Berlinbe mentél pszichológiát tanulni, és visszajöttél Magyarországra leforgatni az Aurora Borealist. Berlin egyfajta lázadás volt a családi hagyomány ellen?

Nem kellett lázadni, mert az öreg elmondta, hogy csak filmesek ne legyünk. Az Oda az igazság előtt azt mondta, csak akkor kapom meg a szerepet, ha utána nem leszek színész. Úgy döntöttem, nem követem azt a klisét, hogy mindenki filmes a családban, ráadásul 18 évesen kicsinek éreztem Budapestet, ki akartam nyitni a világot, és Berlint nagyon szerettem. Utána elmentem egy évre Ausztráliába.

Egyetemre?

Szörfölni. Tinédzserként nagyon szerettem a Holtpontot. Már gimi alatt is körbestoppoltuk nyaranta Európát, és amikor az öcsém leérettségizett, megvalósítottuk a Point Break-es álmainkat. Egy konyhán melóztunk napi 12-16 órákat, és amikor volt pénzünk, utaztunk. Egy öreg Volvóval végigjártuk a keleti partot.

És hogyan jutottál el az ausztrál tengerpartról az SzFE-re?

Időközben rájöttem, hogy nem akarok pszichológus lenni, és forgattam egy kisfilmet haverokkal. Felvételiztem Rába Roland osztályába, aztán elmentem a Filmtett-táborba, és ott eldöntöttem, hogy rendezni szeretnék. A dokumentumfilmezés érdekel, úgyhogy az SZFE DocNomads képzésére jelentkeztem, de oda nem vettek fel. Gothár viszont felvett az MA-s rendezőosztályába.

A 2018-as Filmtett Workshop alkotótábor rendezőcsoportjában. Fotó: Vincze-Bába Gabriella

Hogyan élted meg, amikor kirúgták az osztályfőnökötöket?

Szörnyen traumatikus élmény volt. Egzisztenciális félelmet szült, amikor osztályfőnök nélkül maradtunk, de végül jól jöttünk ki belőle. A részletekbe viszont nem mennék bele.

Miért nem? Az SzFE ügye is valahol ott kezdődött.

Ha reagálok rá ebben a kontextusban, az a kormánynarratívát erősíti, amely összemosta az SzFE-s hatalomátvételt a Gothár-botránnyal. Pedig ez két külön történet. Az SzFE már korábban is a kormány célkeresztjében volt, és a Gothár-ügy csak egy apropó volt, hogy fogást találjanak rajta. Az ő támadásuktól függetlenül egyértelmű volt, hogy a Katona József Színházban történtek után Gothár nem maradhat hatalmi pozíciókban: nem rendezhet a Katonában és nem taníthat az SzFE-n. Az egyetem etikai bizottsága is erre a döntésre jutott. Azzal, hogy a kormánypropaganda ezt politikai üggyé duzzasztotta, iszonyú károkat okozott. Ha nem mossák össze az SzFE elleni támadással, a Gothár-ügy elindíthatott volna egy pozitív változást a szakmában. Így viszont az áldozatok nem mernek majd megszólalni, ha szexuális vagy hatalmi visszaélést követnek el ellenük, mert azt érezhetik, nem az elkövető fog felelni a tetteiért, hanem az egész szakmát fogják betámadni és ellehetetleníteni, megvonni a színházaktól a támogatást és beültetni a vezető pozíciókba a megfelelő kádereket. Bárcsak visszatérhetnénk a párbeszédhez, és eljuthatnánk oda, hogy az áldozatok félelem nélkül merjenek szólni, ha sérelem éri őket.

Párbeszéd a kettészakadt filmszakmában sincs. Hogyan lehet ebben a megosztottságban elkezdeni a pályát? Elképzelhetőnek tartod, hogy külföldre vándoroljanak a fiatal filmesek?

A Freeszfe otthont ad a szerzői, függetlenfilmes látásmódnak, és ez jó kapaszkodó ahhoz, hogy ne induljon meg a kivándorlás. Szerencsés vagyok, mert jól beszélek angolul és németül, ráadásul kettős állampolgár vagyok. Lehet, hogy kimegyek Németországba, de alapvetően itthon szeretnék alkotni, mert nagyon inspirálónak és értékesnek tartom ezt a közeget.

Ladányi Jancsó Jákob. Fotó: Czirják Pál

A film költséges műfaj. Hogyan tudtok rendezőként dolgozni, kisfilmekben kipróbálni magatokat a Freeszfe-ben? Tartasz attól, hogy az egyetemfoglalásban betöltött szereped miatt nehezebb lesz sikeresen pályáznod a Filmintézetnél?

Biztos, hogy nehezen fogunk támogatást kapni, de a tanáraink, Schwechtje Misi, Hajdu Szabi, Pálfi Gyuri az elmúlt években pont abban gondolkodtak, hogyan lehet a rendszeren kívüli, független filmeket csinálni. Fontos, hogy erre képesek legyünk és ne a Filmintézet támogatására várjunk, mert nagymértékben megköti a filmszakmát, hogy a döntőbizottság és a forgatókönyv-fejlesztők milyen ízlést képviselnek.

Dokumentumfilmet is lehet rendszeren kívül csinálni?

Azt főképp, mert kevésbé költséges, és könnyebb külföldi támogatást szerezni rá.

Ezek szerint nemsokára eljön a magyar függetlenfilm aranykora?

Ebben reménykedek.

(Borítófotó: Czirják Pál)