Az információs vetítések a Filmszemle előzsürijének sokak által önkényesnek tartott döntései miatt a megszokottnál jóval nagyobb fontosságnak és figyelemnek örvendtek az idén. A kísérleti- és kisjátékfilmek versenyprogramjába ugyanis a tavalyinál szembetűnően kevesebb filmet válogattak be, és a már a szemle előtt kibontakozott vita során sokan úgy gondolták, színvonalas alkotások maradtak ki.
Azok, akik arra voltak kíváncsiak, ami kimaradt, a Kultiplex moziban ellenőrizhették az előzsűri munkáját. A versenyprogrammal párhuzamosan, reggeltől-estig két teremben tartott információs vetítéseket természetesen lehetetlen volt végigkövetni, így ez a beszámoló is csak töredékes képet fog adni a hiányzókról. Szép számmal szerepeltek itt olyan filmek, amelyek hol dilettánsan kísérleti, hol amatőr jellegük miatt érthetően maradtak ki a Szemléről. A jogosan távoltartott filmek másik kategóriájába a jobb esetben rutinszerű, de inkább felületes, unalmas televíziós filmek, riportok tartoznak. Innen negatív példaként a képileg fásult, mondanivaló szempontjából pedig szedett-vedett Hétköznapok (dr. Lutter Imre munkája) tévéműsort említeném.
Néhány alkotás (valóban megérdemlik ezt a nevet) azonban különleges élményt nyújtott, és talán megérdemelték volna, hogy a válogatáskor miattuk eltekintsenek a szigorú százalékoktól. Kisposta volt a címe a kocsmai zenészt érzékletesen bemutató filmnek, amelynek érdeme, hogy nem egy közegéből kiragadott emberrel zajlott beszélgetést rögzített. A portré a kocsmában, ennek az embernek a mindennapos környezetében készült felvételek által alakult ki, az esti táncmulatságok képei annyira jól sikerültek, hogy szinte azonnal bevonták a nézőt a hely enyhén provinciális hangulatába. A hangtalanul bejátszott utolsó képsor, amelyről megtudjuk, hogy hősünk tolószékben él, és fél lába hiányzik, megdöbbentő. Janisch Attila, a néhány évvel ezelőtti Filmszemle nyertese ezúttal egy Bozsik Yvette-ről készült riportfilmmel jelentkezett. Munkájának különlegessége, hogy meghagyta a táncosnő szaggatott, teljes mondatot szinte soha nem fogalmazó beszédét. A nem nyelvben gondolkodó művész küzdelme a szavakkal valamit megsejtetett abból az erőfeszítésből, amelyet minden művészi alkotás formába öntése követel.
Naivan hátborzongató sci-fit készített Kedves Lili, Flakon című filmje különleges történettel és szereplőkkel dolgozik. A meseszerű, halhatatlan, a sokszáz év alatt minden testrészükben elöregedett alakok egy hal belsejében flakont (már a szó idegen hangzása is különös világra utal), abban pedig egy embriót találnak, amelyből csodák-csodájára fiatal, hibátlan gyermek fejlődik. A film legjobb jelenete a szédületes hintázás, amelynek során az „anyuka” megkívánja a kislány fiatalos, pici piros cipőt viselő lábát: az Abel Gance metrikus montázsára emlékeztető gyorsuló és ismétlődő képek szinte hipnotikus szituációt keltenek.
Bartos Péter Numerója az ötletes forgatókönyv és a klasszikus történet hibátlan filmes elbeszélésének az iskolapéldája. Kortárs vulgáris számmisztikára épít a kedves sztori (mi másra utalnának a nap során váratlanul előbukkanó számok, mint a lottóhúzásra és a frissen megismert kedves telefonszámára), miközben igazi csemegét jelentenek az apró, finoman ábrázolt viszonyokkal dolgozó helyzetek: csodálatos a léggömbjét újra és újra elengedő kislány jelenete. A vígjátéki téma és az árnyalt jellemábrázolás teszi emlékezetessé a negyedórás rövidfilmet (érdekes módon ez a hosszúsága az idei filmtermés legsikerültebb darabjainak).
Kászonjakabfalván, a tavalyelőtti Minimum Partyn forgatta Szeift Ákos a Mikszáth Kálmán novellát feldolgozó A kis cipőket. A Radu Igazság, a híres bukaresti fotóművész kedves alakítása miatt érdekes mű hibája, hogy a történet a feliratok segítségével jön létre, a képek a hosszú járkálásokon kívül mást nem tudnak elmesélni. Némafilmszerűen konstruálta művét Pólik József is. Az Infernó története sokkal kevésbé fontos, a homályos, érzelmekkel töltött beállításoknál elidéző képek hatása a döntő: a hatalmas testű, pocakját vakaró férjnek szinte még a szagát is érezzük, a színeitől megfosztott kép pedig mintha a lelki tehertől és tehetetlenségtől megkeseredett asszony kivetülése lenne.
Hypnos
Súlyos vasfeszület himbálózik a szürkés-sárga színű meztelen férfitest nyakában; a metronóm szabályos, megállíthatatlan kattogása közben a hipnotizőr megkezdi a könyörtelen visszaszámlálást: elmerülünk a tudatalattiban. Lányéban, öregúréban, tiédben, enyémben? Fliegauf Benedek filmje nem tartozik az előzőekkel azonos súlycsoportba, nemhogy itthon, de nemzetközi fesztiválokon is megállná a helyét a 35 mm-es nyersanyagra forgatott felejthetetlen kisjátékfilm. Letisztult, visszafogottságában, megrázó szótlanságában különlegesen érett alkotás ez. Ahogy a tudatalatti legnyomasztóbb emlékeit éppen azok traumatikus hatása miatt képtelen a tudat felidézni, úgy marad kimondatlan, tehát felkavaró a lassan-lassan megsejtett dráma. Nincs kép, és nincs szó, ami közölné a történteket, csak a hiányokat következtetésekkel pótló tudatunk borzad el. A gyermekkori önmagával hipnózisban való találkozás egy katartikus, feloldást mégsem nyújtó ölelés képében: a hangtalan szomorúságot viselő gyermek megadóan kapaszkodik az ő sebét ugyanúgy cipelő felnőttbe. Nincs felemelkedés a nyomasztó csendből, nem ébresztenek fel a hipnotizőr számai.
Olyan remekmű ez, amely úgy mondja ki a kimondhatatlant, hogy közben meg se szólal. Úgy gondolom, nincs magyarázat arra, hogy ez a film nem került abba versenyprogramba, ahol átvehette volna például a hosszúra és enyhén felületesre sikerült Budapestről jut eszembe (Szirtes András) helyét. Az előzsűri talán attól félt, hogy ha beválogatná, a tavalyhoz hasonlóan megint Fliegaufnak kellene adni a kategóriadíjat.
SZFE 2001
A Színház és Filmművészeti Egyetem diákjainak blokkjaiban a sok dokumentum- és riportfilm között kifejezetten üdítően hatott az egyetlen kisjátékfilm. Tóth Barnabás művének (A mi autónk) különlegessége a Kosztolányi novella adaptáció rendkívül szerves aktualizálása. A Rabló c. írásnak csupán a lényegét emelte ki (a mások kijátszása által nyerni akaró egyébként szánalmas alakot), és azt jellegzetesen mai környezetben és viszonyok közt keltette életre. Vidéki város rádiója szervez vetélkedőt: aki a legtöbbet bírja egy a napon kiállított autóban, az megnyeri a járgányt. Gyógyszerész főhősünk rosszullétet okozó por segítségével akar utolsó vetélytársától megszabadulni, ám mikor az előbb lép, vagyis az ő hozzájárulása nélkül lesz rosszul, nem tudja a helyzetet kihasználni, sőt saját jóságától eltelve végül feladja a küzdelmet. A film erényének azt tartom, hogy szerzője ki tudott lépni az irodalmi szöveg bűvöletéből, és nem filmesítette a Kosztolányi novellát. Amellett, hogy teljesen új történetbe helyezte a figurákat, a főszereplőnek csupán filmes eszközökkel teremtette meg a jellemét, igazi filmes szituációkat hozott létre.
A buszvonat se nem busz, se nem vonat: olyan mint egy busz, de sínen jár. Öreg vezetőjének enyhén nosztalgikus ízű vallomása Korhecz Imola A talpfák illata c. filmjében igazi telitalálat. Az ízig-vérig balkáni járat hangulata autentikusan, mesterkéltség és megrendezettség érzése nélkül kerül át a vasutasportréba, lakodalmas zenével fizetett utazások, üléseken fonódott szerelmek, fáradt fiatal és öreg arcok közé vezet minket a remekül kezelt kamera.
A többi bemutatott vizsgafilm nagyrészt valós eseményeken alapuló iskolásan megfogalmazott munka, ezek közül játékosságával, iróniájával Galambos Attila Interdiktorja, valamint elsősorban riporteri teljesítményével (az eldugott tanyákon élő különleges emberek felfedezése) Krasznahorkai Balázs műve, a Feketeszél emelkedik ki.
