Megérkezésem második napján úgy szakadt az eső Cannes-ban, mintha csak dézsából öntötték volna. Az első nap napsütötte hangulatát és az azzal tökéletes harmóniát alkotó nyitófilmet alaposan elmosta az eső hozta szürkeség. Íme egy újabb szelet a kínálatból.
Peter Docter nyitófilmje, az Up 3D-ben, ha nem is nyert meg teljesen az animációnak, azért arról meggyőzött, hogy itt korántsem holmi gügye kis gyerekfilmről van szó. Meg kell vallanom, ez az első egészestés amerikai animáció, amit elejétől a végéig láttam, és őszintém beismerem, még élveztem is. Tüneményes mese, ötletes figurákkal, gyöngéd humorral és olyan látvánnyal, ami két dimenzióban is lebilincselő lenne, nem hogy háromban.
Teljesen más tál tészta volt ugyan a videóra forgatott kínai film az aznapi kínálatból, de Chun Feng férfiak közötti meleg kapcsolatokról szóló filmje, a Chen zui de ye wan (Spring Fever) sem volt rossz, még ha sokan meg is botránkoztak a szexjelenetein, azért a többség tetszését elnyerte. Így az elmúlt pár nap távlatából visszatekintve megállapítható, hogy Chun Feng filmje még mindig a szolidabbak közé tartozik, mert nyitó mese ide vagy oda, idén van itt szex és erőszak is bőven, sőt nem egyszer a kettő szorosan és beteges módon kapcsolódik egymáshoz. Úgy látszik, ezt a fogást nem hagyhatják ki a rendezők.
A legmesszebbre eddig (persze hol van még a fesztivál vége és hol van még Gaspar ’Irreversible’ Noe versenyfilmjének a bemutatója!), úgy tűnik, Lars Von Trier merészkedett az Antichrist című, filmnek a legjobb indulattal sem nevezhető förmedvényével. Ezzel az egykor egészen jó filmeket készítő rendező kétségtelenül elérte azt, hogy a sajtóvetítés után mindenki csak róla beszélt. Úgy látszik az emberekre mégiscsak az ilyen durva, orrbavágós provokáció hat a leginkább, mert láthattunk akármennyi jó filmet eddig, ennyit egyikről sem beszélt senki.
Trier Antikrisztusának eljövetele előtt még Brillante Mendoza darabolós filmje, a Kinatay borzolta a kedélyeket, amelyben nem csak megerőszakolnak, megölnek egy nőt, de fel is trancsíroznak, mint a film elején az utcai árus a csirkét, és sokan visszasírják Mendoza tavalyi alkotását a Serbist (Servis), amiben még csak egy pornómozi eldugult vécéjében sepregetnek hosszú percekig, bokáig tocsogva a vizeletben és spermában.
Park Chan-wook Bakjwi (Thirst) című, helyenként szintén elég gusztustalanra sikerült vámpírmeséjéről is sokan kimentek, ami azonban borzalmai ellenére tele van ütős poénokkal, és végeredményben csupán mese egy papról, aki különös orvosi kísérlet áldozata lesz – és a film nem is akar ennél többnek mutatkozni. Ugyanezt a szintet hozza Johnnie To is, aki nagyüzemben gyártja a gengszterfilmeket, de legalább humoros, sőt néhol önironikus, ami mindenképpen a javára írható.
Alejandro Amenábar Agorája viszont annyi pátosszal van teli, hogy majd kicsordul, és inkább az agónia jut eszünkbe róla. Közel két és fél órás monumentális történelmi dráma a görögök gazdag kultúrájának és haladó gondolkodásának dicsőítésére, amelyet szinte teljesen elpusztított a kereszténység, alaposan visszavetve az emberiséget a fejlődésben azáltal, hogy a tudományok helyett a vallást állította a középpontba. Rachel Weisz tudós görög nőként hódítja meg a férfiak szívét, ám az ő szíve csak azért dobog, hogy rájöjjön, hogy a Föld vagy a Nap-e a világegyetem központja és milyen pályán keringenek az égitestek. Amenábar filmjére fokozottan igaz, hogy szépen kivitelezett, egészen biztosan gigászi költségvetéssel készült darab, amely – meg kell adni – tényleg nagyon látványos, de túlságosan hosszú, mint az itt bemutatott filmek többsége. Talán karácsonykor két részben a tévében még nézhető, de így jobban szenvedünk közben, mint a szemünk előtt férfivá érő, Max Minghella által alakított rabszolgafiú a szerelemtől. Mintha a rendezők képtelenek lennének 90 percben gondolkodni. Eddig szinte nem volt olyan film, amelynél ne éreztem volna, hogy legalább 20–30 percet ki lehetett volna vágni belőle, anélkül, hogy bármi is elveszett volna belőle.
Egyedül talán az Un Certain Regard szekcióban bemutatott román filmnél a Poliţist, adjectivnél van valóban jelentősége annak, hogy ilyen lassan halad előre a cselekmény és jobbára fix kameraállásban rögzített képeket kapunk nem is olyan sűrű egymásutánban, hiszen éppen ezt az állóvizet akarja megörökíteni a film. Ennek köszönhetően meglehetősen fárasztó, de kétségtelenül figyelemre méltó az eredmény. Van itt táncdal és igeragozás, mögötte pedig erős társadalomkritika.
Nehezen tudok viszont mit kezdeni Marina De Van filmjével a Ne te retourne pas-val (Don’t Look Back). De Van 2002-es első filmjén, a Dans ma peau-n (In My Skin) elájultam. No nem a gyönyörűségtől, hanem a látványtól, még rögtön az elején, amikor nem elég, hogy a hősnő egy ronda sebet ejt egy törött üveggel a lábán, de aztán az orvos ezt a sebet szépen ellátja valós időben (nekem végtelenségnek tűnt!), úgy ahogy egy sebet be kell varrni és el kell látni. Ami még jobb, hogy hősnőnk rájön, hogy ez tök jó buli, mert ha ő megsebzi magát, akkor lesz, aki figyel rá és gondoskodik róla.
Most egy kétgyerekes anyát látunk Sophie Marceau megformálásában, aki először azt veszi észre, hogy változnak körülötte a dolgok, a ház, a gyerekei, később pedig már sem férjét, sem anyját nem ismerik fel, míg végül ő maga is elkezd változni. Ha valami értékelhető ebben a filmben – ami leginkább úgy néz ki, mint egy költséges David Lynch-utánzat, amely nemegyszer akár saját maga paródiájának is tekinthető végtelenül öncélú művészieskedés –, az a speciális effektusok használata, amint Sophie Marceau-ból fokozatosan Monica Bellucci lesz. Ettől persze Marceau karaktere teljesen bekattan és meg sem áll Olaszországig, hogy megtudja ennek az okát. Ez már csak azért is elég hihetetlen, mert a legtöbb nő mit nem adna azért, ha egy nap a tükörbe nézve Monica Bellucci mosolyogna vissza rá, és arra ébredne, hogy ráadásul még olaszul is anyanyelvi szinten beszél.
Egyébként De Van filmje szépen fényképezett és vannak jó pillanatai, de ha nem két ilyen gyönyörű színésznő játszana benne, nem kísérte volna ekkora felhajtás. Így viszont még a ParisMatch is címlapon hozza a két európai színésznőt, amint félmeztelenül ölelik át egymást, és oldalakat szán a gazdagon illusztrált interjúnak. Ha rendezőként nem is lett jobb De Van az első filmje óta, azt azért megtanulta, hogy hogyan lehet egy filmet igazán eladni.
