Ha a gazdasági válság egyre súlyosabban érint, és nincs pénzed, akkor kezdd el utálni azokat, akiknek van. Kézenfekvő, és mindig újra alkalmazható reakció, bár Tom Tykwer hazájában ezt már egyszer elsütötték úgy 70 évvel ezelőtt. Igaz, ezúttal nem egy népcsoport a gyűlölet célpontja, hanem egy réteg: a gonosz bankárok.

A lé meg a Lola, a Parfüm és egyéb kiemelkedő alkotások rendezője elkészítette saját válságfilmjét The International címmel, és most, hogy megnéztük, mindent tisztán látunk, feltárultak előttünk az összeesküvés szálai, és összeszorított fogakkal vicsoroghatjuk a bankok felé: Rohadékok, megöltétek Kenny-t! A film a legalkalmasabb időpontban jött ki, hiszen mostanra úgyis mindenkinek felmegy a pulzusa a „hitel” vagy a „kamat” szavak hallatán, sőt, egyes helyeken anarchisták randalíroznak különféle pénzügyi intézmények körül, mutassuk hát meg nekik, hogy igazuk van. Azt eddig is tudtuk, hogy a bankszakma nem egy apácakolostor, de most már azt is tudjuk, hogy mi mindenre képesek a gazfickók.

Túl durva lenne azt mondani, hogy ilyen filmet készíteni ebben az időszakban elég szánalmas, elvégre ha az eredeti szándék szerint nem is volna tendenciózus, azzá teszik a körülmények. Ezért inkább mondjuk azt, hogy Tykwer talált egy gyengécske, ám aktuális témát boncolgató forgatókönyvet, és megcsinálta. Rejtély, hogy miért, hacsak az a bizonyos tényező nem játszott közre, ami ellen a film szól/felbujt: sok pénz.

A The International (magyar címén A bűn árfolyama) közepe táján végigkövethetünk egy hosszas lövöldözést a New York-i Guggenheim Múzeumban, és erre hivatkozva esetleg meg lehet győzni a kezdő mozinézőket arról, hogy Tykwer tényleg művész – és ezt tegyük is meg gyorsan, mert előtte és utána nehéz lesz.

A két főszereplő Clive Owen, egy Interpol-ügynök, amúgy őrült igazságbajnok, és Naomi Watts, aki ügyész, emellett nő, és utóbbi sajátossága miatt szerepel a filmben, más funkciója nemigen van, még csak nem is fekszenek le. Ők ketten megpróbálják lerántani a leplet az egyik nemzetközi bank (és igazgatója, az egyébként remek Ulrich Thomsen) disznóságairól – pontosabban Clive Owen próbálja, Naomi Watts pedig nő. A feltételezés az, hogy a nagy bankok megpróbálják kontrollálni a hiteleket. Valószínűleg tényleg ezt teszik, számomra ez legalábbis természetes. Kevésbé valószínű viszont, hogy politikusokat gyilkolásznak, tengernyi bérgyilkost küldenek egyetlen nyomozóra, és az összeomlás szélére kerülnek, ha egy ügyfél eláll az üzlettől. Vagy ki tudja?

A The International megpróbálja valamiképpen a Michael Clayton és a Bourne-trilógia közé pozicionálni magát, úgy, hogy közel legyen a Syrianához is. Egyik sem sikerül: politikai thrillernek nem elég mély, akciós-ügynökös filmnek nem elég menő. Viszont erőlködik. Ez abból is látszik, hogy zenével próbálja fenntartani a feszültséget, ám egy idő után nagyon átlátszó a taktika: akkor is szól a feszült zene, amikor éppen a filmtörténet legunalmasabb beszélgetései zajlanak a vásznon. Ennél már az is izgalmasabb, ha odaállunk egy bank elé, bámuljuk a valutaárfolyamot, és közben a Psycho zenéjét hallgatjuk iPodon.

A legalapvetőbb dramaturgiai szabályok egyike, hogy a véletlenek gyengítik a cselekmény hihetőségét; elképesztő, hogy ezzel a film készítői nem voltak tisztában. A keresett személy véletlenül éppen olyan cipőt hord, amilyet véletlenül egyetlen egy helyen készítenek, és véletlenül éppen arra sétál, amerre kell, és véletlenül éppen akkor szakad meg a rádióközvetítés, amikor elhangzanak a kulcsmondatok, stb.

Ehhez kapcsolódik néhány akaratlanul vicces rész, például Owen megjegyzése is: „Ezt a lábnyomot már láttam valahol.” Nem tudom elképzelni azt a közönséget, amely beveszi, hogy egy Interpol-ügynök a sok száz megoldatlan ügy, elveszett személy és kihűlő nyom óceánjában éppen egy lábnyomra emlékszik, és pontosan arra a lábnyomra.

A rengeteg helyszín sem bír szinte semmilyen dramaturgiai funkcióval. Bizonyára jót tett a stábnak, hogy utazhattak egyet a Föld körül, a filmnek viszont nem tesz jót az állandó ország-váltás, tekintve, hogy a szereplők leginkább csak beszélgetnek, aztán továbbállnak, hogy egy másik egzotikus helyszínen megint csak beszélgessenek. Akció is van, de az nagyon átlagos, és igen, a nagytotálok rendkívül szépek, a modernista épületek is, Tykwer jól bánik a képekkel, tudjuk, de sajnos mindez ezúttal nyilvánvaló l’art pour l’art.

A film zárójelenete rakja fel az i-re a pontot, és teszi totális idővesztegetéssé a kétórás film megtekintését. Nagy kár, hiszen mind a szereplők, mind a rendező többre képesek – amikor épp nincs válság.