Az olasz irodalmi nyelv bölcsője, Firenze Olaszország egyik legcsodálatosabb városa. A Medici családnak annyi szobrot és műalkotást sikerült felhalmoznia három évszázad alatt, hogy közönséges halandó számára lehetetlen négy nap alatt bejárni az ezeket bemutató galériák, múzemok, szobrok, műemlékek és egyéb helyszínek akár felét is.
Ha figyelembe vesszük, hogy a közönséges halandó néha filmfesztiválra látogat el ilyen rövid időre, és csak napi 3-4 órája marad városnézésre, talán érthető milyen nehéz elszakadni a várostól. Ugyanakkor az Odeon mozi vetítőterme gyorsan elfeledteti a város zajait, és beszippantja az utazásra hangolódott nézőt. Az 51. kiadását megért dokumentumfilm-fesztivál nagyjátékfilmes és rövidfilmes versenyprogramja ugyanis úgy történetekben, mint tájakban gazdag – idén ehhez még hozzákerült nyitófilmként a nagy sikernek örvendő, Jim Morisson (The Doors) pályafutását bemutató When You’re Strange (r. Tom DiCillo, 2009), a legfrissebb olasz alkotások, egy bő svájci válogatás és egy kísérleti dokumentumfilmes kategória. Ha valaki veszi magának a fáradságot és részt vesz az egész fesztiválon, akkor mindent meg lehet nézni, mivel csak két vetítési helyszín van, és ezek közül az egyik jórészt az ismétléseket vetíti – ebből is látszik, hogy a rendezvény igazán néző-orientált. Hozzátehetném, hogy főképp olasz néző-orientált, mert annak ellenére, hogy minden filmet feliratoznak angolul és a katalógus kétnyelvű, a vetítés utáni beszélgetések a rendezőkkel sajnos már csak olaszra fordíttatnak, és az akkreditációval nem jár több információ a sajtósoknak sem, mint bármelyik nézőnek.
Irigylésre méltó, hogy egy ilyen régiséggel rendelkező nemzetközi dokumentumfilm-fesztivál megengedheti magának, hogy megtartsa a családias, már-már bennfentes hangulatot. Ez talán azzal függ össze, hogy a helyi önkormányzat komolyan támogatja a rendezvényt (tágabb értelemben meg egy 50 napig tartó filmfesztivál-sorozatot az Odeon-moziban), hogy a fesztivál igazgatója, Luciano Barisone személyesen konferált fel minden egyes filmet, hogy az olasz filmek vetítésén megsokszorozódott a nézők száma, vagy azzal, hogy olyan kevés nem olasz szót hallottam az alatt a pár nap alatt, hogy az volt a benyomásom, hogy ezen a nemzetközi fesztiválon az a meglepő, ha a versenyben részt vevő rendezőkön kívül még vannak más országból érkezett szakmabeliek.
Négy nap alatt olyan japán, német, svájci, olasz, amerikai, francia és spanyol filmeket láttam, melyeknek fele tibetieket, mongolokat és kambodzsaiakat mutatott be. Ahogy teltek a napok, egyre inkább meggyőződtem arról, hogy az egyik legfontosabb téma a migráció. A filmek főszereplői gyakran kivándorlók, vagy olyan emberek, akik országok között ingáznak folyamatosan, hogy eltarthassák családjukat, vagy kövessék szerelmüket. Olyan szereplők, akiket meg szeretnék hallgatni, hogy többet tudjak erről a világról és arról, hogy milyen sokféleképpen lehet látni. Mindig kivételt alkotnak a kísérleti filmek, illetve bizonyos eseményeket ábrázoló filmek.
Az első versenyprogramos élményem a My Reincarnation (Az én reinkarnációm) Jennifer Foxtól. Namkhai Norbu Rinpoche tibeti mester és olasz fia, Yeshi tipikus apa-fiú konfliktusai humorral, szeretettel és figyelemmel vannak bemutatva. A rendezőnő 20 éven át követte nyomon a család életének eseményeit, arra várva, hogy egy nap bekövetkezik „a dráma” és Yeshi elfogadja, hogy egy tibeti mester reinkarnációja, és ellátogat Tibetbe. A fiú válasza 20 évvel ezelőtt erre lényegében ennyi volt: „ezt felejtsd el!” Gyakran látjuk az apát előadásai alatt és tanítványai körében, de okos szavaiból kevés jut el a nézőhöz, inkább a fiú gondolatai uralják a képeket: nehéz egy olyan emberrel egy fedél alatt élni, akit állandóan körülvesznek a tanítványai, és aki mellett minden este eseménynek számít.
Játékosan közelíti meg a berlini lakosok identitását a Wiegenlieder (Altatódalok). Johan Feindt és Tamara Trampe dokumentumfilmjét nem lehet történettel jellemezni. Van egy nagy város, melynek lakói németek, törökök, oroszok, csecsenek, afrikaiak, arabok. Őket az köti össze, hogy mindegyiküknek énekeltek kiskorában ilyen vagy olyan altatódalokat, és megint más énekeket énekelnek felnőttkorukban. Gazdag forrást képeznek a berlini lakosok énekei, és alkalmat adnak arra, hogy megismerjük kulturális hátterüket és személyes élményeiket.
A harmadik személyes kedvenc a versenyprogramból Aleksandr Sokurov és Alexei Jankowski új filmje, az Il Nous Faut du Bonheur (Kell a boldogság nekünk), melyben egy fiktív mesélő számol be kurdisztáni útjáról, melynek során megismerkedett egy idős orosz nővel, aki még egészen fiatal korában költözött egy kis iraki faluba, hogy ott élhessen a férfival, akibe beleszeretett. A képzeletbeli mesélő-szereplő legalább olyan fontos szerepet kap, mint a valós történet. Az események értékelése és értelmezése folyamatosan teljes értékű része a filmnek, az orosz nőt és az iraki-kurdisztáni falu halkszavú és szerény lakosait, és azt, hogy hogyan lehet megtalálni egy „civilizáción túli”, nemrég még pusztításnak kitett világban a békés, szeretetteljes életet, nemcsak a visszafogott képeken keresztül, hanem egy lírai elmélkedés keretében is megismerhetjük.
Láthattam még Lou Reed-et beszélgetni a 100 éves unokatestvérével, a „Vörös Shirley”-vel, és mongol énekeseket a párizsi Pompidou Központ előtt hagyományos dalokat énekelni, valamint egy nagyon izgalmas Boltanski-installáció létrejöttét, műtéteket, szülő nőket meg autójavító telepet. Egy kép azért megmarad, Sokurov egyik kurdisztáni emlékképe, amit szívesen látnék a Festival dei Popoli 52. kiadásának plakátján: egy domboldali vízesésben megkapaszkodott fa, ami olyan mélyre eresztette gyökereit, hogy a folyó víz nem tudja kimosni...
Az 51. Festival dei Popoli Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál díjai:
- Legjobb dokumentumfilm: Cuchillo de Palo (r. Renate Costa, Spanyolország);
- Legjobb rendezés díja: Intérieurs du delta (r. Sylvain L'Espérance, Kanada–Mali);
- Legjobb antropológiai dokumentumfilm: Foreign Parts (r. Verena Paravel, J. P. Sniadecki, USA–Franciaország);
- Legjobb rövidfilm: Cotonov Vanished (r. Andreas Fontana, Svájc);
- Lorenzo de’ Medici-díj a legjobb filmnek: Maye et fils (r. David Maye, Svájc);
- Selezione CINEMA.DOC Firenze-díj a legjobb olasz dokumentumfilmnek: This is My Land…Hebron (r. Giulia Amati, Stephen Natason, Olaszország) és Left by the Ship (r. Emma Rossi Landi, Alberto Vendemmiati, Olaszország–USA–Finnország).
.jpg)
