Ha a tér adott, csak az idővel tudsz játszani. Einstein valószínűleg nem értene vele egyet, de Reed Hastings fejében biztos ez a gondolat ütött szöget, amikor a sarki videotéka 40 dollár késedelmi díjat számított fel neki, mert a kiszabott időn túl vitte vissza az Apollo 13 című filmet.
A gondolatot aztán tett követte, és 1997-ben Marc Randolphfal közösen létrehozta a NetFlix nevű céget. Az akkor még 30 alkalmazottat foglalkoztató vállalkozás lényegében egy házhoz szállító videótéka volt, amely a hagyományos modellt követte, azaz kikölcsönzött kazettánként számlázott az ügyfeleinek, de a késedelmi díjat persze kivették a képletből. Az emberek hamar megszerették az új módit, a cég gyorsan virágzásnak indult. Habár az első nyereséges évet hivatalosan csak 2003-ban jelentették be, a néhány milliós kezdőtőkével indult Netflix értékét 2000-ben már 50 millióra becsülték.
Ez még csak a kezdet volt, hiszen Hasting hamarosan stratégiát váltott és havidíjas szolgáltatássá tette videokölcsönző üzletét, ami kisebb megtorpanásokkal ugyan, de 2005-re már napi egymillió kiküldött DVD-t számlált. Időközben aztán, ahogy egyre elterjedtebbé vált a szélessávú internet-hozzáférés, a cégvezetés figyelme ebbe az irányba fordult. Ugyan a postai úton történő kölcsönzőszolgáltatásukat eszük ágában sem volt feladni, de ha már a technika lehetővé tette, miért ne próbálkoztak volna meg újabb ügyfelek megszerzésével, akiknek kényelmesebb megoldást jelent, ha a fizikai hordozókkal való babrálás helyett az interneten nézhetik meg kedvenc filmjeiket vagy sorozataikat.
Természetesen az így értékesíthető címkészlet jóval szerényebb volt, szóval hogy ne kelljen a nulláról indulniuk, eleinte a már meglévő előfizetők ingyen, illetve az előfizetésük mértékének megfelelően vehették igénybe a Netflix új szolgáltatását, de aztán idővel már teljesen szét lehetett választani egymástól a két üzleti alosztályt. Ezzel együtt a kínálat is bővült, hiszen mára már szinte az összes nagy hollywoodi stúdió és jópár kisebb filmforgalmazó vállalat katalógusából összeválogatott címlista áll az előfizetők rendelkezésére, amelyben a klasszikusok éppúgy helyet kaptak, mint a friss alkotások. A mostanra nagyjából 100 000 filmből és sorozatból álló repertoár már önmagában is versenyképes tényező ahhoz, hogy az emberek alternatív tévécsatornaként tekintsenek a Netflixre, amely nem csak a műsorszerkesztés szabadságát hozta el nekik a hagyományos tévéelőfizetések árának körülbelül egyharmadáért, de még időt is spórolt nekik.
Mert hiába értünk el arra a szintre, amikor már mindenki megtalálja a saját ízlésének, érdeklődési körének, világnézetének, sőt, vallási meggyőződésének megfelelő tévécsatornát, ha alkalmazkodnunk kell a műsorrendhez, ráadásul az esetek többségében csak reklámblokkokkal tarkítottan nézhetjük végig a kiválasztott programot. Persze ma már majdnem minden adónak van saját online felülete, ahol elérhetőek a már sugárzott műsorok, valamint a kábelszolgáltatóktól bérelt, vagy boltban vásárolt felvevőkészülékekkel is kiküszöbölhetjük ezeket a kényelmetlenségeket, de a Netflix egy egyszerűbb, plusz költségtől mentes alternatívát kínál. Alternatívát, de nem pótlékot. Nyilvánvaló, hogy ha valaki a Trónok harca legújabb epizódját akarja látni, annak továbbra is az HBO-ra kell kapcsolnia, a CSI – Helyszínelők legfrissebb részét pedig a CBS-en lehet megtalálni, de a számok azt mutatják (2014 második negyedévében már a fentebb említett HBO-val majdnem megegyező 1,1 milliárdos, az előfizetésekből származó bevételt könyvelt el a cég), hogy a nézők igenis felfedezték a benne rejlő lehetőséget, a hagyományos csatornák válaszreakciója a bővülő online tartalomszolgáltatással – nem is beszélve az időközben megjelent konkurenciáról – pedig azt, hogy a Netflix alaposan megbolygatta a televíziózás állóvizét.
A korábban már lefutott filmek és sorozatok könnyű és gyors elérhetővé tétele persze nem lehetett végcél, a cégnek oda kellett figyelnie, hogy a tetemes mennyiségű hozott anyagot megtoldja eredeti, saját gyártású exkluzív tartalommal is, amivel aztán újabb, az amerikai szórakoztatóipar régóta röghöz kötött szabályait írták át. A filmgyártásba már viszonylag hamar, 2006-ban belekóstolt a „csatorna”, elsősorban függetlenfilmeket felkarolva (és gyártva), amivel szintén új kapukat nyitottak meg a független szféra előtt. Gondoljunk csak bele, a hagyományos forgalmazói modellel még úgy is nehéz dolguk van a kisebb alkotásoknak, hogy az internet korában már sokkal szélesebb réteggel tudathatják létezésüket, hiszen jóval kevesebben vannak azok, akik akár a mozipénztárnál, akár a DVD-boltban tudatosan ezeket a produktumokat választják. Viszont ha egy előfizetéssel, sok más között kínálják nekik, akkor kisebb rizikófaktorral vállalnak be egy-egy kevésbé ismert filmet. Ráadásul a Netflix kifejlesztett egy ajánlórendszert, amit a felhasználóik közel háromnegyede használ rendszeresen, és amivel végképp megtalálhatja minden film a számára ideális közönséget.
Hogy elkerüljék az összeférhetetlenségből adódó rosszallást a Netflix gerincét jelentő filmállomány mögött álló partnerek részéről, a Red Envelope Entertainment néven létrehozott filmgyártó részleget ugyan a 2000-es évek végén bezárták, de az elsőkézből vett filmek forgalmazása mellett máig kitartottak, méghozzá nem is akármilyen eredményekkel: idén már a harmadik dokumentumfilmjüknek, a Virunga című alkotásnak szereztek Oscar-jelölést, amely bátor környezetvédőkről szól, akik a polgárháborús környezet ellenére is maradtak, hogy megvédjék a kipusztulófélbe lévő hegyigorilla-populációt (korábban a The Square című dokumentumfilmjük kapott jelölést, a világ legöregebb, 109 éves zongoristáját bemutató The Lady in Number 6 pedig nyert is a rövid dokumentumfilmek kategóriájában).
A filmekhez képest kicsit később, 2011-ben kezdődött meg a saját sorozatok gyártása, ami egyrészt ismét egy új modellt szült, másrészt rögtön igazolta létjogosultságát mind szakmai berkekben, mind a közönség soraiban. Ezek közül rögtön az egyik első, a David Fincher és Kevin Spacey nevével fémjelzett Kártyavár (House of Cards) volt, amit az előfizetők éppúgy szerettek, mint a kritikusok, ráadásul ez volt az első széria, amely nem hagyományos tévésorozatként zsákolt be egy rakás Emmy-jelölést és díjat, amelyet aztán a szintén a Netflix égisze alatt készült női börtön-dramedy, az Orange Is The New Black folytatott. A nézők szempontjából annyi volt az újdonság, hogy nem kellett hónapokat várniuk, míg kifut az évad, hiszen itt egyszerre kapták meg az egész szezont, amit aztán akár egy nap alatt is megnézhettek (darálás, azaz binge watching), ráadásul akkor és (a laptopokon, telefonokon és táblagépeken is elérhető Netflixnek hála) ott, amikor és ahol akarták. Persze az új modell nem csak befogadói, de alkotói szemszögből is új távlatokat nyitott. Először is, akár van reklámblokk, akár nincs, a tévében igazodni kell a műsorrendhez, azaz bele kell férni a hagyományos 30 vagy 60 perces időkeretbe. A Netflixen ez a korlát megszűnt, annyit lehet belerakni egy epizódba, amennyit a történet megkíván, semmi nem kötelezi az alkotókat, hogy mindig ugyanolyan hosszúságú részeket prezentáljanak. Ezen túl nem kell pepecselniük azzal sem, hogy valami cliffhangert kanyarítsanak az epizódok végére, hiszen a néző akár rögtön folytathatja a következő résszel, ráadásul senkinek nem kell tartania attól, hogy az évad közepén leveszik műsorról a szériát. Ez utóbbit ugyan nem a Netflix találta fel (a kábel- és prémiumcsatornákon futó sorozatok mind így működnek), viszont a pilot-előzetes bekérése nélküli sorozatrendeléseket ők rendszeresítették először. Dramaturgiai szempontból ez is új helyzetet teremtett, hiszen a készítőknek nem egyetlen bevezető résszel kellett bizonyítaniuk, hogy az ötletük megállja a helyét.
2013 azonban egy másik újdonságot is tartogatott. A korábban lelkes rajongótábort maga köré gyűjtő Fox-sorozat, Az ítélet: család (Arrested Development) ugyan alacsony nézettsége miatt kaszát kapott az anyacsatornától, de a Netflix meglátta a benne rejlő lehetőséget, hogy feltámassza a szériát, mint ahogy tette ezt két Cartoon Network-ös animáció (Problem Solverz és a Star Wars: The Clone Wars), valamint egy AMC- (The Killing) és egy Showcase- (Trailer Park Boys) sorozat esetében is, amelyek talán nem bírták, hogy egy adott időpontban kellett jól teljesíteniük a konkurencia ellen, viszont felépítettek maguk köré egy olyan stabil bázist, amelyért megéri a szokásos versenykörnyezetből kiszakítva folytatni őket.
Ezzel el is érkeztünk 2015-höz, amelyre a Netflix a szórakoztatóipar egyik legdinamikusabban fejlődő résztvevője lett, egyre több országban (állítólag hamarosan Magyarországon is! [egyelőre romániai terjeszkedésről nincs szó, de a spekulánsok abban bíznak, hogy a francia piachoz hasonlóan az Orange szolgáltatóval karöltve fog megnyílni az erdélyi nézők számára is a Netflix – a szerk.]) megvetve a lábát. Természetesen egy jól működő modell nem maradhat konkurencia nélkül, ebből a Netflixnek is jutott két nagyobb. A Hulu ugyan nem rendelekezik akkora választékkal, viszont sok ember számára vonzó, hogy a friss sorozatepizódok egy része már az első vetítést követően felkerül a kínálatba, viszont a saját gyártású szériái eddig még nem tudtak igazán bankot robbantani. E téren jóval veszélyesebb játékos az Amazon Prime, amely egyrészt anyagilag is biztos talajon áll, másrészt a házon belül készült sorozatai már betörtek az elitbe (a Transparent című komédia például nemrég nyerte meg a Golden Globe fődíját), ráadásul nekik is sikerült megszerezni néhány nagy nevet (legközelebb Woody Allen készít nekik sorozatot).
Azért nem kell félteni a Netflixet sem, hiszen még idén jön a manapság bombabiztos üzletnek számító Marvellel közös megállapodásuk első gyümölcse (Daredevil, a fenegyerek), amelyet aztán további három képregény-adaptáció követ majd (Jessica Jones, Iron Fist és Luke Cage), amelyek aztán majd az Avengers – Bosszúállók mintájára egy The Defenders című minisorozatban találkoznak. Szintén idén debütál majd a Jóbarátok alkotójának új vígjátéka is Lily Tomlin és Jane Fonda főszereplésével, de a mára már jóval magabiztosabb hátteret maga mögött tudható cég ismét feltámasztotta filmgyártó tevékenységét, melynek keretein belül először a Tigris és sárkány folytatása lát majd napvilágot, de már megszáradt a tinta az Adam Sandlerrel kötött négy filmre szóló megállapodáson is. Aztán ki tudja, ha ilyen ütemben haladunk tovább, talán 2025-re tényleg teljesül a Netflix egyik alapítójának jóslata, és minden tévéadó az ő mintájukat követi majd.
